Szili Ferenc: A cukorrépa termesztése Délkelet-Dunántúlon és a MIR Kaposvári Cukorgyára 1893-1948 (Kaposvár, 1986)
I. A cukorrépa termesztése Délkelet-Dunántúlon és a MIR Kaposvári Cukorgyára az I. világháború előtti évtizedekben
birtok az úrbéri kárpótlás és a magas adók terheivel volt elfoglalva, és kereste a számára legrentábilisabb gazdálkodási formát, amely aligha irányulhatott a cukorrépa-termesztés irányába. Az 1850-es években a külföldi tőkés vállalkozók közül jónéhányan kísérletet tettek a cukorgyártás magyarországi fellendítésére. A mezőgazdaság extenzív jellege és a szervezési nehézségek azonban megoldhatatlan feladatok elé állították a tőkés vállalkozókat. így a cukorrépa termesztése és a cukorgyártás továbbra is csak azokra a vidékekre koncentrálódott, ahol a termelés feltételei kedvezőbbek voltak. Ekkor még nagy cukorrépa-termesztési körzetekről nem beszélhetünk, mivel a cukorgyárak arra kényszerültek, hogy a répaszükségletük egy részét — amely az egész feldolgozás egyharmadára becsülhető - önkezelésű bérgazdaságaikban termeljék. Ebből a kényszerhelyzetből adódott az a felismerés is, hogy a cukorgyár és a nyersanyagot biztosító önkezelésű bérlet egységes vertikumot alkot. A gyártulajdonosok tehát sem a nagybirtok-üzemektől, sem pedig a paraszti gazdaságoktól nem tudták ekkor még beszerezni a szükséges répamennyiséget. Ennek következményeként gyakran állott elő olyan helyzet, hogy ugyanazon gyárban az évenként feldolgozott répamennyiségben tetemes különbözetek mutatkoztak, mivel a gyár a kedvezőtlen időjárás következtében jelentkező répahiányt nem tudta pótolni. A cukorrépa-termesztés iránti ellenszenvnek és közönynek természetesen nem csak szubjektív okai voltak, hiszen a közlekedési nehézségek, a vasutak hiánya, a közutak gyakori használhatatlansága következtében a magas szállítási költségek, a gyárosnak és a termelőnek egyaránt olyan tehertételt jelentett, amelyet egyik fél sem vállalhatott magára. A cukorgyárak bérgazdaságai, illetőleg az a néhány nagybirtok-üzem, amely vállalva a kockázatot szerződéses viszonyba lépett a cukorgyárakkal — 1848 után -, úttörői lettek a belterjes mezőgazdaság kiszélesítésének. Ezekben a gazdaságokban a répatermesztés terjedésével egyidejűleg felszámolták a nyomásos rendszert, bevezették a váltógazdálkodást, elterjedt a mélyművelés, használták a vasekét és helyenként már a gőzekét is igénybe vették, a takarmánynövények nagyobb figyelmet kaptak, a műtrágya használatával pedig rendszeresen talajjavításokat végeztek. ,,A czenki ekék a Vidáts féle ekék és az eredeti angol ekék általánosan elterjedtek a magyar répagazdaságokban.”1’ Közben a cukorrépakörzetek kiszélesítését gátló tényezők is kezdtek háttérbe szorulni. Az 1873-as ipari és hitelválság érintette a mezőgazdaságot-is, és annak intenzív fejlesztését napirendre tűzte. ,,1887-ben csak négy megyében termesztettek 2000 kát. holdon felül cukorrépát és pedig: Nyitrában 10 417, Sopronban 10 101, Pozsonyban 8433, Komáromban 2762 kát. holdon, míg 1894-ben már 15 megyében termesztették ezen növényt 2000 kát. holdon felül, összesen ma már 41 megyénk van, ahol répát termesztenek.”18 — írta a Köztelekben Rovara Frigyes ismert cukorrépa-szakértő. A vasút dinamikus fejlődése is elősegítette a cukorrépa-termesztés kiszélesedését, 1846—1873 között a vasúthálózat 35 km-ről 6253 km-re növekedett.1' A vizsgált körzetben is jelentős volt a vasúthálózat növekedése, jóllehet 1861—62-ben csupán a Buda-Kanizsa-Prágerhof-i vasútvonal érintette Somogy megye északi részét, a Dráva mentén levő pedig a déli részét, a legtermékenyebb területeket azonban még nem tudták bekapcsolni a kereskedelmi forgalomba. Az 1870. évi 23. te. engedélyezte a Bátaszék-Dombóvár— Kaposvár-Zákány közötti vasútvonal építését, amelyet 1872. augusztus 14-én adtak át a forgalomnak.16 E vasútvonal országosan is jelentős hatású volt, mivel nemcsak Délkelet-Dunántúlt, hanem más tájakat is bekapcsolt a nemzetközi kereskedelembe. 18
