Kanyar József: Harminc nemzedék vallomása Somogyról (Kaposvár, 1989)

IV. Somogy a török hódoltság idején (1526—1686)

Ezt olvashatjuk Bél Mátyás (1684-1749) legnevezetesebb s ma is forrásként használható művében, a Notitia Hungáriáé novae historico-geographicá-ban is. A kor színvonalán álló nagy mű első kötete (Pozsony vármegye) 1735-ben jelent meg. Somogyról készült munkája kéziratban maradt hátra. Az Istvánffy Miklós Magyarország történetéből többször is idéző Bél Kaposvár történetét, - amelynek vára több eredménytelen kísérlet után végül is 1555. szept. 17-én véglegesen a szultán birtokába került a rablóbandának nevezett őrség gyávasága és a helyettes kapitány: Szeles Péter tehetetlensége következtében - az alábbi két fejezetben (§) foglalta egybe: KAPOSVÁR 1. §. »Nevet veszi a Kapós folyótól, mely a hajdani erősséget körülfolyván, azt mintegy szigetté formálta. Alkotójáról bizonyossat nem tudni, azt hihetni, hogy újjabb üdőbeli mű és hogy a törökkel való magyar háborúk alatt, ezen vidék oltalmazására építtetett. Ulászló király uralkodása alatt Lőrincz szerémi vezér bírta, ki a király ellen újabb megtámadásra, ellennségeskedésre vetemedvén ezen erősséget megszállotta. Istvánffy (3-ik könyv, 38. lap.) azt említi: Drágfit, úgymond, ki az újlaki ostromnál is jelen volt a táborral a somogyi földre menni, és az újvári erősséget, melyet a Kapós nevű folyó sziget gyanánt környez, ahonnét nevét is veszi, ostromolni parancsolta. Innen következtethetni, hogy a mostani Kaposvár, hajdan Kaposújvárnak is neveztetett, mivel újonnan épített vár volt. Lőrincz örökösök nékül halván meg, Ulászló király a Dersffy nemzetségnek ajándékozta. 2. §. Ezután a gyalogcsavargók és rablók menedéke kezdett lenni. Itt volt a moslékja legszörnyetegebb embereknek, kik semmi katonai szentség alá esküdve nem lévén, az egész környéket messze-messze öszve kóborolták és sem kereszténynek, sem töröknek nem kegyelmeztek, hanem a legirtózatosabb kínzásokkal csikarták ki a szegény köznép pénzét, s vagyonát. Efféle vétkek, kegyetlenségeknek sokaságáról Istvánffy (19. könyv 356 lap) így szól: »Azon üdő alatt, még a hadak hadakat szültek, nagy sokasága támadott a kóborló katonáknak, a dunántúli részekben, kik semmiféle fizetséggel ellátva nem lévén, a szegény köznéppel, mely mind a magyaroknak, mind pedig a töröknek zsoldosa, az iszonyatosságig kegyetlenkedék, annyira, hogy a hallatlan kínzás által részint pénz adására kényszeríttetnék, részint pedig a kínzás közbe meg is halnának. Mint némelyeknek száraikat vassal keresztülfúrták, másoknak belső len öltönyeiket zsírba, vagy olvasztott faggyúba mártván meggyújtották s reájok adták. Az asszony nemnek vagy az emlőjét levágták, vagy pedig lószőrből készült kötelet a mellyeiken keresztül húzván, azt lakatra tették, és vagy pénzeik előladására, vagy halálra kényszerítettek. És semmi nemét a legszigorúbb hóhérságnak kigondolni nem lehetett, mely által ezen szörnyűségek zaboláztathattak volna.« Az örökös háború ennyire megváltoztatja a győzhetetlen embereket, és minden emberséget kiírt szíveikből. Ennél fogva miután ezen legrosszabb fajta az emberiségnek , már elég sokáig űzte büntetlenül kegyetlenkedéseit, Ferdinánd király parancsolatjábul Stantich Márk szigeti kapitány által keményen megzabályoztattak. Az elfogottaknak vagy szemeit kiszuratván elbocsájtotta, vagy pedig kényköves porba dobatván ízenként szaggatta őket széllyel. De Toigonus budai kapitány is akarván a kedvező alkalmat használni, ezen rabló csajvadék után indult, és igen nagy szerencsével, mert