Kanyar József: Harminc nemzedék vallomása Somogyról (Kaposvár, 1989)

V. Somogy vármegye a török kiűzésétől a polgári forradalomig (1686—1848)

gel, hogy éjtszakára kelve tüzelni való fa tulajdon kezükre adattatott nekiek: sőt mi több, már ekkor a 36 órai koplalás után vacsorára való kenyeret is kaptak és annyi leves főzetett számukra némely paraszt házaknál a városban, hogy minden tíz legényre circiter egy-egy pintes fazékkal jutott.« A koronatanú ijesztő vallomása így fejeződött be: »Hallottam azt is: hogy mikor az utolsó transport Kaposvárról kiindíttatott, még utoljára ezeknek szemük láttára a haditörvények szokása szerént — néhányan ekkor agyon lövöldöztettek. Úgyszintén mikor Mesztegnyőről a helyreállított batalion kiindult volna, ott is a front előtt, elébb ez az útra való borzasztó impressziójú memento tétetett.« Forrás: Oroszy Benjáminnak, a tekintetes nemes Somogy vármegyei insurrectionalis Infanteriánál volt kapitányának ugyanazon sereg pártütésekori fatális története. Olmütz, 1803. II. 1800. A látrányi tumultus Az insurgens katonák a megye falvaiban is »zenebonaskodtak«. Jelentős tumultus zajlott le Látrányban is. Ezek az insurgens katonák voltak a kései utódai azoknak a hajdani jobbágyoknak, akik — mint a XVII. századi jobbágylevelekben olvashattuk a 41. szám alatti dokumentumokban — védelmet kértek a kamarától hatalmaskodó földesuraikkal szemben. A statáriális bíróság Kaposvárott hallgatta ki Kis Csók Istók 21 éves látrányi lakost, akiknek vallomását így őrizte meg a rögtönítélő bírósági jegyzőkönyv: »A látrányi helység által felállított insurgensek, úgy mint Gere Miklós, Nagy István és Váradi János először ugyan csendességgel, minden lárma nélkül jöttek haza Látrányba, de kevés idő vártatva, mind a hárman azt mondották, hogy már eloszlott az insurrectionalis (felkelő) sereg és az urak eloszlottak, se hírek, se hamvak már többé nincsen, vége vagyon a robotolásnak, azért ki-ki velünk tartson, mert különben megöljük, de az uraság ispánja ezzel nem gondolván, a helység bírájával őket megkötöztette, kedden, azaz november 11-én este, de ismét szabadon eresztette és engem. Kis Ferkó Jánost, Juhász Jánost, Gere-Jánost, Kálóczi Lacit és öreg Kis János fiát, Jánost melléjük rendeltek strázsának. Mink azon éjszaka és másnap, azaz szerdán délután mintegy egy óráig strázsáltuk őket, a fegyvereiket már elszedvén megfogattatásukkor az öregbíró tőlük és berakta a kamrájába. Történt azonban, hogy szerdán, mintegy egy óra tájban, amint mondám, 5 vagy 6 turi insurgens katonák odaérkeztek, de már ekkor Gere Miklós és Nagy István látrányi insurgens katonák a többi strázsákkal elmentek a látrányi pinceszerekre, így tehát csak én és Juhász János strázsáltuk Váradi János insurgens katonát. A turi vendégek tehát mindjárt megállapodván a bíróháznál, kocsijukról leszállottak, még messziről elkezdették teremtésemet összeszidni, hogy én volnék-e a strázsa, melyre én azt feleltem, igen is, mely szavamra káromkodások között egymásnak mondották: lődd agyon, de Váradi János látrányi insurgens azt mondta nekik: ne bántsátok, hiszen kénytelenségből strázsál az és a másik engemet. Akkor tehát rólam elállván, Váradi János a bíró kamuráját berúgta, és az elszedett fegyvereket onnét kihozta, nekem parancsolván, hogy fegyveres kézzel keresnénk fel Juhász János strázsa társammal Gere Miklóst és Nagy István katonákat. Mi tehát, mindenünknél egy puska lévén, elmentünk a hegy felé és éppen a hegy szélén Gere takács pincéjénél összeakadtunk az öregbíróval, a két insurgens is hozzánk