Pomogáts Béla: Otthon a világban. Írások Takáts Gyuláról - Somogyi Almanach 42. (Kaposvár, 1986)

Öt verseskönyv (Sós forrás, Száz nap a hegyen, A semmi árnyéka, Helyettük szóljál, A rejtett egész)

filozófiai jelentést ragadja meg. A „latinos" pedig inkább az arányosságot, a poézist, a harmóniát. A „görögös" élmény a felfedezést, a „latinos" az otthonosságot fejezi ki. Hogy csak egyetlen példára hivatkozzunk, Takáts Gyuíla időélményét ragadjuk ki a különféle élmények közül. Két vers ad ennek az élménynek alakot: A csigás mércébe állva és A zöld óra. Az első nyugtalan, lázas képek sorában idézi fel azt a görögországi élményt, amelynek során a költő az idő végtelenségére eszmélt; igazi görög tájban, a tenger, a mennybolt, a sziklák díszletei között. A második arányos és ritmikus folyamat gyanánt érzékeli az időt, egy olyan „térben", amelyet a pannon táj, a latinos vegetáció tölt ki és tagol. Az első vers az idő és a létezés viszonyán elmélkedik, monumentális arányok között mozog, a második megelégszik az idő szemléletéhek emberi mértékével és arányaival. Két felfogás és két közelítés, mint mondottuk, egy „görögös" és egy „latinos" van e két versben jelen. Az új élmény s az új intonáció természetesen a költemények stílusára, kifejező eszközeire is hatott. Takáts Gyulát sokáig a változatos palettájú tájköltészet avatott mestere gyanánt könyvelte el a kritika. A Sós forrás (s már korábban a Villámok mértana) „görögös" versei ezt a tájköltészetet haladják meg. „Nem szemünk, lényünk figyel" — mondja maga a költő is, mintegy arra utalva, hogy a korábbi festőiség helyett most egy másfajta:: filozófikusabb és drámaibb módszert követ (Nem szemünk, lényünk). Nem a látványt s nem az életforma harmóniáját, derűjét akarja kifejezni, hanem a belül lüktető felismerést, a személyiség mélyebb övezetében nyugtalanító sejtelmeket. „Tudattal bár, de mint a tűz, / mely énünk szebb pólusában ég" — mondja erről az ars poeticát fogalmazó Tudattal bár című költemény. Az „énben égő tűz" költői kifejezése, vagyis (hogy e költői szavakat fogalmi nyelvre próbáljuk fordítani) a létezést és sorsot fürkésző képzelet és sejtelem, a világ és az ember titkait megérteni vágyó igény zaklatottabb, diszharmónikusabb nyelvet és fogalmazást kíván. Valóban, Takáts Gyula új verseiben minduntalan tetten érhető annak a költői képzeletnek a tevékenysége, amely „szürrealisztikus" képekben fejezi ki azokat a sejtelmeket, amiket fogalmilag aligha lehet elmondani. Például az idő végtelenségéről és ellentmondásosságáról kialakított képzeteket, amelyek A csigás mércébe állva című verset szövik át: A mennyet tartó só ívének síkja a szirtek oszlopán, a zafirkék só föl-le jár, mintha a világ órája volna . . . Csigás szirtek mesze a tornya és sisakján egy zöld lény öltözködik . . . Egyetlen lába!