Pomogáts Béla: Otthon a világban. Írások Takáts Gyuláról - Somogyi Almanach 42. (Kaposvár, 1986)

Öt verseskönyv (Sós forrás, Száz nap a hegyen, A semmi árnyéka, Helyettük szóljál, A rejtett egész)

Az óra másik jura-oszlopán, a zölddel szemben, kétlábon állva, mint törött, karéjos tükör csillog egyetlen sirály szárnyába zárva, a végtelen vakító magánya . . . Hasonló szerepe van az új versek grammatikai formáinak. Takáts Gyula nem egyszer grammatikai eszközökkel érzékelteti azokat a feszültségeket, amelyek gondolkodásában, személyiségében jönnek létre valamely felismerés nyomán. Kihagyásos vagy befejezetlen mondatokkal, a szín taktikai egységek közé ékelt szünettel, az elhallgatás, a csend jelentést képző használatával fejezi ki ezeket a feszültségeket, a szorongásokat, nyugtalanságokat. „Az a Csend: az ős-egész! / Ki mindenek előtt és mindet . . . / És az a Fény! . . . Ismerni végre / mind! ..." — hangzik például a Jönnek felénk, az a vers, amely a létezés végtelenségét és bonyolultságát felmérni alig tudó emberi értelem ámulatait mondja el. A sztregovai kertben tett séta nyomán született Madách pedig végig mondattöredékekből és szünetekből épül, mintegy annak a belső feszültségnek az érzékeltetésére, amely a „Tragédia" költőjének kertjében hatja át a késői emlékező tudatát. A jelen és a múlt, a tapasztalat és a képzelet, a megismerés és az emlékezés folyamatai fonódnak össze e versben, s a köztük létrejövő feszültségek okozzák a kihagyásos fogalmazást, a szünetekkel tagolt színtaktikai egységek lazán összefűzött rendszerét. A Sós forrás versei nyugtalanságról, zaklatott élményekről és lázas alkotó ihletről tanúskodnak: e nyugtalanság ölt alakot a költői kifejezés módjában, eszközeiben és alakzataiban. A „régi" erények azonban jelen vannak ezekben a nyugtalanabb versekben is; a költő életszeretetére, derűjére, otthonosságára gondolok. Takáts Gyula birtokába vette Hellász kultúráját, örökségét és szellemét, s ezt annál természetesebben tehette, mert ahogy gondjai sokasodtak, szorongásai erősödtek, ő maga is fogékonnyá vált az emberi sors nagy drámáinak élménye iránt, Pannóniát, Pannónia bölcs derűjét, okos biztonságát mégsem hagyta el. A korábban kialakított etikát és életformát használja fel most védelmül a szorongás kísértései ellen. A természetben élő ember józan fegyelmével, a szőlősgazda munkájával s a társaságot szerető férfi örömeivel óvja magát, védi személyiségének épségét, életrendjének harmóniáját. Éppen a feliismert veszélyekkel, a fenyegető „Semmivel" szembeszállva keresi bennük oltalmát, otthonát. „ . . . mindennél hatalmasabb a Semmi ! ? . . . / De még nagyobb a Tett! Az emberi! / OTTHONRA LELNI / és benne újra kezdeni!" — fejezi be azt a versét, amely szorongásainak, metafizikai nyugtalanságának hangot adott (Még nagyobb). Ezt az otthont már régebben, költészetének hajnalán, felépítette, s ma is erősíti, gazdagítja, ha kell, újraépíti. Benne szerzi meg biztonságát, tőle kapja erejét, hogy nyílt tekintettel tudjon szembenézni sorssal, idővel, történelemmel; mindazzal, amivel a görögök óta az emberiségnek szembe kellett néznie. (1973)