Pomogáts Béla: Otthon a világban. Írások Takáts Gyuláról - Somogyi Almanach 42. (Kaposvár, 1986)
Három verselemzés (Fakutyám, fényben, Knósszosz romjain, A magyar Waste Land-ek)
mény a gazosodó kerteket, az omladozó házakat mutatja be: „Rom mögött a szilvát / örökzöld befutja (. . .) beszakadt ajtók ... / Tragédiákba / áll így a színfal (. . .) Rothadt szalmazsákok . .. / Szuvas pad . . . Cserép . .. / Szétesett tűzhely, / rajta a semmi ég." Az elhagyatottság, a lassú romlás látványát a végső pusztulás tragikusan megvillanó képe követi: „...fölrebben a sármány. / Közéjük vágva / villan éles szablya. / Az ölyű szárnya. / Lélekig hasítva / rí és csöppnyi vére / hull a galagonya / mérges tüskéjére". A nemrég még ember gondozta humanizált világ visszasüllyed a természet ősi állapotába, a virágzó kultúrtáj at a természeti lét elemi kegyetlensége foglalja el. A költői szemlélődés folytonos bővülésének megfelelően a vers képanyaga lassanként elszakad a közvetlen szemlélettől, egyre monumentálisabbá válik. Takáts Gyula költeményének képi világa három rétegre bontható. Legtöbb képe a közvetlen, érzéki szemlélet köréből való, a szemétre vetett tárgyakat, az elvaduló kerteket, az elhagyott otthonokat jeleníti meg. A képvilág második rétege már a költői képzelet erőteljesebb működésére utal, mintegy látomásos módon növeli meg a közvetlenül érzéki benyomásokat. Ilyen látomásos képet rajzol a vers a magukra maradt borospincék szellőzőcsöveiről: „A pince-szellőző / gyep torzsát kiütve, / elsüllyedt világ / teleszkóp tükre." Végül a képi világ harmadik rétege mitologikus méretűvé növeli az elhagyatottság, a pusztulás látványát: a korábban virágzó vidék „hegyi sivataggá" válik, „gazzal tomboló / éhes Szahara" lesz, a „pörjés, magyar sivatag" mitologikus szimbóluma, amelyben ott derengenek a magyar múlt emberi otthonokat, művelt tájakat elpusztító sivatagos korszakainak emlékei is. A „magyar sivatag" mitologikus képe már nemcsak a magukra hagyott hegyközségi falvak szomorú sorsát jelzi, hanem a magyarságot, általában a kisnépeket fenyegető történelmi veszélyeket, sőt az emberi életre leselkedő pusztulást is. A közvetlen élménytől lassan elszakadó költői képzeletet és meditációt történelembölcseleti, létbölcseleti szorongások szövik át: a költő az emberi élet szomorú veszendőségén mereng, s számot vet a nemzeti fennmaradást beárnyékoló történelmi tapasztalatokkal is. Takáts Gyula versét a szemlélődésnek ez a bővülése és a meditációnak ez a gazdagodása teszi erősebben személyessé. A szemlélődés és a meditáció már kezdettől fogva elégikus természetű, s az elégikus érzés mind mélyebben és teljesebben hatja át a költeményt. A magyar Waste Land-ek valójában „negatív idill": szomorú seregszámla egy eltűnt, múlt időbe került idilli világ kellékei, tárgyai, színtere felett. Ez a „ négativités", ez a „múltidejűség" ; a hiány és veszteség számbavétele teszi elégikussá hangnemét. Az elégikus érzés lassanként a költő személyes gondjait állítja előtérbe, a költemény egyre inkább magának a költőnek a veszteségeire, magányára és tragikus élményeire reflektál, a pusztuló táj mindinkább e személyes érzéseket is tükrözi: a szívben növekvő szorongásokat, a magány fájdalmát, a veszendőság gyötrelmes tudatát. „Micsoda kegyetlen / expedícióba vonulok, ropogok / e hegyi bozótba" — jelenik meg magának a költőnek alakja a versben, amint szemlét tart e hegyvidéki „puszta ország" felett. A vers ettől kezdve nemcsak a
