Pomogáts Béla: Otthon a világban. Írások Takáts Gyuláról - Somogyi Almanach 42. (Kaposvár, 1986)

Három verselemzés (Fakutyám, fényben, Knósszosz romjain, A magyar Waste Land-ek)

magányos panaszok adják meg. „Hegyközségeink pusztulására" — írja Takáts Gyula a vers címe alá; számára, aki maga is balatonfelvidéki hegyközségben: a Győrök feletti Beeehegyen találta meg második otthonát, ez a pusztulás személyes tragédiát jelent. A vers címe alatt ajánlás olvasható: „T. S. Eliot emlékének", de maga a cím is az angol költőt idézi. The waste land című híres versét, amelyet Weöres Sándor A Puszta Ország, Vas István Átokföldje címen tolmácsolt magyarul. Eliot költeménye az ősi Grál-rnondára épül, amely szerint a király terméketlensége miatt lassanként pusztasággá változik az ország, s egy ifjúnak kell érkeznie, hogy a kopár földön ismét virágzó élet legyen. Az angol költő a pusztuló országot, sőt az egyetemes pusztulást idézi fel a modern civilizáció külsőségei között, anélkül, hogy reménykedne a szabadító eljövetelében. A „Waste Land" az isten nélküli emberi létezés metaforája, a modern emberi lété, amely a költő szerint elveszítette méltóságát és távlatát, mindenestől elszürkült és kiüresedett. „A hegyek közt e beomlott üregben — olvassuk a költemény egy helyén — „Fakó holdfényben, behorpadt sírok / Fölött dalol a fű, a kápolna körül / Üres kápolna áll, / csak szél tanyája. / Ablaka nincsen, ajtaja leng, / Nem árthat puszta csont," Az a lassan pusztuló táj, amelyet Takáts Gyula verse ábrázol, ennek az eliot-i kápolnának a rokona: a két vers ebben a képben találkozik. Mert máskülönben a két költemény szemléletmódja és poétikája erősen eltér egymástól: Eliot a modern civilizáció terméketlenségének mítoszát alkotta meg, az isten nélküli emberi létezés nagyszabású metaforáját dolgozta ki, Takáts Gyula ezzel szemben egy régi történelmi vidék, egy hagyományokban gazdag kultúrtáj lassú pusztulásáról ad látleletet, s ehhez fűzi elégikus reflexióit az emberi élet múlandóságáról. Szép verse époen e reflexiók révén kapcsolódik új kötetének elégikus dallamához, azokhoz a költeményeihez, amelyek sorra az emberi élet múlandóságának tragikus élményétől kapják sötétebb színeiket. A magyar Waste Lande-ek költői szerkezetét, képi világát és nyelvét ilyen módon egy pusztuló életrend, valamint hagyomány búcsúztatása és az ezt kísérő elégikus meditáció szabja meg. A vers az elhagyott hegyközségi falvakat, a magukra maradt szőlőskerteket és gyümölcsösöket, az árva szerszámokat és otthonokat mutatja be. A költő mint magányos látogató érkezik a pusztuló kertek és házak közé, szemügyre veszi a halódó tájat, először az apró tárgyakat, majd az egész szemhatárt. Gyorsan változó képekkel dolgozik, mintha egy őszi séta sebesen futó filmjét akarná megörökíteni. A képeknek ezt a gyors ritmusát egészíti ki a versritmus is: a négysoros szakaszokba rendezett kétütemű öt- illetve hatszótagos verssorok híven követik a fürge tekintetet és a csapongó költői meditációt. A vers kompozícióját az érzékelés körének fokozatos tágulása szabja meg, a látvány mind teljesebb kibontakozása, amelyek során a pusztulás szomorú képe is mindinkább kibontakozik. Először az eldobott, veszni hagyott tárgyakra, munkaeszközökre esik a költő tekintete: „Eldobott korsók, / kidőlt hegyi szolgák / itt-ott a gazból / arcukat kidugják (. ..) Tört prések .. . Elmaradt / küllők az útba." Ezt követve bővül a kép, a költe-