Pomogáts Béla: Otthon a világban. Írások Takáts Gyuláról - Somogyi Almanach 42. (Kaposvár, 1986)

Három verselemzés (Fakutyám, fényben, Knósszosz romjain, A magyar Waste Land-ek)

minden egyes állomásán a mitikus hajós alakját idézi maga elé. „Tüzes tengelyük körül nyüszítve, / mint veszett centrifuga / a vonító mitológiával / száguld a tajték és idő / a jelenbe" — olvassuk múlt és jelen, mítosz és valóság találkozásáról. Ezeket a találkozásokat fejezik ki a vers utalásai Odysseusra, Circere, Calypsora és Tiresiasra, a jósra, aki Oidipus király végzetének ismerője lett. A magyar költő évezredek emlékei fölött utazik, hajózik, lerombolt, ám ma is élő kultúrák nyomában halad. Maga a verscím is a múltat idézi : a krétai Knósszosz városa, legendás királyi palotája négyezer éve épült, az európai kultúra legrégibb emlékei közül való. A múlt, a mítosz idézése tehát általában szembeállítást jelent: a klasszika és a jelenkor egymásnak antagonisztikus párjai. Különösen akkor, midőn a jelennek olyan rétegei tárulnak a költő szeme elé, amelyek végképp tagadják az antik világból sugárzó emberséget és harmóniát. Takáts Gyula elhajózik egy sziget mellett, amelyet Görögország fasiszta megszállásának ideién koncentrációs táborrá építettek ki a németek: „...az ott, / a kopár, zafírral átütött, / nem is sziget, de temető . .. / Ezer görög a drót mögött / s egy szálig ott veszett". Ez a kép, ez a mozzanat fejezi ki talán a legjobban azt, hogy a klasszikus harmónia hazájával mit tett a modern világ; hogy Odysseus mitologikus szörnyeit micsoda borzasztóbb és valóságosabb szörnyek váltották fel. Ithaka tehát eltűnt az idő mélyebb rétegei alatt, a modern kor másfajta civilizációt, kultúrát, másfajta embert telepített a klasszikus romok fölé. E két kultúra, két emberi rend lényegi különbségét és feszült dialektikáját ragadja meg a vers. (Ennek a dialektikának — az összemérésnek és a szembeállításnak — a példáit tovább is lehetne idézni!) Ez a dialektika feszül a vers stílusában, metaforáiban és kompozíciójában is. Lássuk először talán a szóképeket. Takáts Gyula versei általában arányos szóképeikről ismertek, metaforáit artisztikus belső rend teszi harmonikussá. „Piros száján a mosolya / világított, akár a réten / a sás szokott a nádból, / mikor a könnyű nyárfacsónak / kendert szállít a békés tónak ..." — ilyen derűs képet rajzolt korábban Takáts Gyula verse (Fakutyán, fényben). Vagy: „Kering az ég lilára-gyulladt szárnya, / s a sávos árnyak, mint a tikkadt zebranyáj / lassan vonulgatnak a kerten át" (Sűrű nap ez). Ezekben a képekben a belső arányosság, a nyugalmas derű uralkodott. És most? A metaforákban is feszültség támad, a klasszikus nyugalmú mediterrán táj látványa úgy alakul költői képpé, hogy ez a kép nyomban dinamikát kap, mozogni kezd, feszítő erő költözik belé. Tágabb és szabadabb asszociációk teremtik meg a Knósszosz romjain képeit. A görög szigettenger például így jelenik meg: „Az elsüllyedt Atlasz emeli karját / a térképre föl és belemarva, / ujja a kéket kiszúrva / napot lélegzik újra . . ." Ebben a komplex képben egész dráma rejtőzködik. Egy másik metafora pedig a jelen és a múlt egymásba hömpölygő rétegeit világítja meg a hullámzó-tajtékzó tenger képével: „Tüzes tengelyük körül nyüszítve, / mint veszett centrifuga / a vonító mitológiával / száguld a tajték és idő / a jelenbe." Feszültebbek és dinamikusabbak ezek a képek, tagadhatatlan, hogy Takáts Gyula eddigi metafora-alakító módszere — amely a szürrealista technikának is egyfajta Csokonaira emlékeztető „ro-