Pomogáts Béla: Otthon a világban. Írások Takáts Gyuláról - Somogyi Almanach 42. (Kaposvár, 1986)

Három verselemzés (Fakutyám, fényben, Knósszosz romjain, A magyar Waste Land-ek)

ritmusa egyaránt tagolható az időmértékes és a hangsúlyos verselés szabályai szerint. (Ezt a ritmust nevezzük „szimultánnak".) Ha az első szerint tagoljuk, általában négyes, ötödfeles és ötös jambikus sorokat kapunk, de találunk harmadfeles („Ki látott engem") és hatodfeles („leszállhatott — ha kedve hozta volna") sort is. A magyaros verselés szabályai szerint általában kettős és hármas osztású nyolcasokra, kilencesekre és tízesekre akadunk. Rímelhelyezése szintén nélkülözi a merev szabályszerűséget, egyaránt lelünk páros és keresztrímeket, sőt visszatérő rímeket („Bámult — koponyából — ... — nádból"). Már ez a rímhármas jelzi, hogy Takáts Gyula asszonáncokat használ. Például: „karral—angyal", „kis-'kacsák — száraz ág", „szállt — család", „garat — havat". A mesélő hang csupán az előadás folyamatosságára ügyel, és ezt megfelelő módon érzékeltetik a kevésbé feltűnő asszonáncok is. A költeményen elömlő mesehangulat talán naiv költő művének tetszik, holott nem az. Takáts Gyula nagyon is tudatos alkotó, aki szántszándékkal él a tündérmesék lehetőségeivel. Mégpedig ezúttal, gondolom, azért, hogy a valóságos élményt és a valóságos látványt valamiképpen átemelje az időtlen dolgok közé. „Ilyen volt s az volt ám a tél!" — írja a télről, amelynek emlékét meg akarja örökíteni. A téli emlék időtlenné válik, örök mintává lényegül, szinte mitologikus fényben tündököl. Az állapot és a látvány időtlenségét sugallja a költemény képeinek különös groteszkje — a téli tájat sorra képtelennek tetsző nyári emlékek népesítik be. A kiskacsák, a vadgalamb, az égi por, a nádból kivilágló sás, a kendert szállító nyárfa csónak, a békés tó, a nyüzsgő méhes, a serényen dolgozó malom — csupa nyári kép és jelenség. A fagyos télhez mindennek valójában semmi köze. A téli környezet és a nyári képek groteszk ellentéte sajátos feszültséget ad: szinte megszünteti a valóságos időt. Pontosabban az időn kívül helyezi a látványt és az emléket, a fakutyán való utazás tündéri, játékos élményeit. Maga a költő is valamiképpen kívül áll a valóságos téren és időn. Először tárgyszerű pontossággal jelöli meg utazásának célját és körülményeit: „A jégen át siklottam épp borért. . ." Aztán mégis mitikus fénybe emeli ezt az utazást: „Se föld, se víz alattam. / Akár a fény, akként suhantam." A „se föld, se víz" persze jeget jelent — a befagyott Balaton jegét. Mégis van benne valami különleges, valami meseszerű. A fényre történő utalás is ezt emeli ki. Aki borért utaztában olyan chagallian meseszerű figurákkal találkozik, mint a malmos völgyön át repülő barát, és olyan groteszk látványban részesül, mint a jégcsapra szálló méhek raja, az részben már a mesék birodalmában kalandozik. Fakutyán, ami már magában is meseszerű tákolmány, furcsa, groteszk elnevezése miatt. Takáts Gyula verse álomszerű fénybe borítja a tájat, az időtlenség magasába emeli az élményt. Mintha ezzel akarná jelezni, hogy a körötte élő vidéknek már eleve költői jellege van, s hogy ő maga egészen különleges és személyes viszonyban áll ezzel a költői vidékkel. A szülőfölddel, hogy pontosabb szót használjak. A szülőföld nemcsak a maga valóságában él, nemcsak a látvány révén hat. A költő emlékezetében és szívében van jelen. Megmozdítja képzeletét, bensőséges ihletforrást nyit. Véget nem érő, mindig gazdagodó, személyes értelmű mese tárgya, sőt hőse. Az évszakok