Pomogáts Béla: Otthon a világban. Írások Takáts Gyuláról - Somogyi Almanach 42. (Kaposvár, 1986)

Öt verseskönyv (Sós forrás, Száz nap a hegyen, A semmi árnyéka, Helyettük szóljál, A rejtett egész)

aki gondol, nem ember az. / Valami érzés, mely bolyong, / mióta nincs semmi vígasz. / Egy ötödik évszak klímája fog. / Olyan derű, amelyben méla / öblön vesztegel vitorlám / s nagy ritkán megemelve, néha / a lánc alól valaki néz rám." A személyes veszteség elégikus fénnyel szövi át Takáts Gyula újabb verseit, a költő figyelme, amellyel környezetének minden mozdulatát számon tartja, mégis a régi. Verseskönyvének mozgalmas belső rendje van. Ma is szomjas érdeklődéssel veszi birtokába a természet világát, a tájat és a történelmet, költészetté avatva a becehegyi kert mozgékony életét csakúgy, mint somogyi barangolásainak tapasztalatait. Es Győrök felől, Farkas helyett, A szántódi révre című verseiben a balatoni tájat, ennek a tájnak a hagyományait idézi fel. A természet és a történelem ezekben a versekben egymásnak felel: a dunántúli táj nemes arányai, érett színei tükröződnek a táj kultúrájában, hagyományaiban. Ekként kicsit című versében a költő a sümegi Maülbertsch-freskók „balatoni" fényeire hivatkozik: „Maulbertsch innen nézte le / és egünk Sümegre tette át. . . / Ott látom ezt a balatoni fényt, / az színezi a nagy-templom falát." Nemcsak a Balaton-vidék mediterrán világosságát fedezi fel a barokk festményeken, hanem a somogyi és zalai tájban élő embereket is: „Ekként kicsit magyar remek / Sümeg falán ami ragyog. / Rideg kanász, menyecske és halász / így lettek szentek, angyalok." A dunántúli táj, a tájban élő és dolgozó ember, a történelmi és művészi hagyományok: mindez együtt van jelen Takáts Gyula verseiben. A dunántúli tradíciót és kultúrát a sajátjaként veszi birtokába a kaposvári költő, az otthonosság és illetékesség tudata hatja át költészetét. Erről az otthonosságról beszél a Profán triptychon című vers is, a kötet bizonyára legsúlyosabb darabja, egyszersmind az elmúlt néhány év egyik legszebb magyar verse. Takáts Gyula ebben a költői „hármasoltárban" egy régi, omladozó udvarházat ábrázol, pontosabban egy látogatás emlékét festi le, egy látogatásét, amelyet a régi családi kúriánál tett. Messziről érkezik, a gyalogútról közelíti meg a romló épületet, s fokozatosan bontakozik ki szeme előtt a pusztulás látványa. A valamikor oly szilárdan megépített s annyi ízléssel, szeretettel berendezett udvarház mindenütt a romlás jeleit mutatja: falai omladoznak, régi gazdagságát eltemette a múló idő. A pusztulás nyomait szürrealisztikus képek érzékeltetik : „Egy konty fészke libeg / kő szárfa-rámák közt zöld semmibe"; „A vak tükörre sorba föltapadva, / most egymásután, akár a film / leválnak; egyik, majd a másik arca, / bár üres a velencei sík"; „A mordály-osőben állatok s egy lélek / vonít zöld puskaállvány plüssén. / A pálcák lovakat cseréltek. / Ágaskodik az idő fürgén"; „Nézem helyét s hiába nézem, / hogy itt volt élő, ami volt. / Gyönyörű cselló bukdácsol az égen. / Száraz belén penget a hold". Az emlékezetben őrzött tárgyias képek a múló idő hatására — a mindent lerontó pusztulás érintésére — rendeződnek át, s kapnak álomszerű, szürrealisztikus kompozíciót. Az elmúlás szomorú elégiája lesz így ez az ábrázoló-leíró költemény: búcsú egy hagyománytól, régi értékek elsiratása, keserű, mégis gyönyörű költői meditáció a mulandóság felett. A szép költői termékenységnek az élményekben rejlik a magyarázata — mondottuk az elébb. Az imént idézett verses triptychon is mutatja, hogy