Pomogáts Béla: Otthon a világban. Írások Takáts Gyuláról - Somogyi Almanach 42. (Kaposvár, 1986)

Öt verseskönyv (Sós forrás, Száz nap a hegyen, A semmi árnyéka, Helyettük szóljál, A rejtett egész)

iránt. Az emlékezés növekvő szerepe maga is elégikus ihletre utal. A merengő költő szívesen idézi fel gyermekkorának emlékeit (A gyerekemlékek vázlatfüzetéből). Visszahátrál a múlt szivárványos fényeibe, a régebbi veszteségeket talán könnyebben elfogadja a szív, a régi emlékek s álmok játékos derűvel világítják be a magányos perceket. Takáts Gyula végül is fel tudta „dolgozni" a tragikus veszteséget. A fájdalmat elégikus emlékké alakította át: „valami tisztán-reszkető világ, / amilyent csupán a forrás tükre . . . / így rezdülsz a bordámon át / s együtt úszunk a szálas fűbe ..." (Entrópia?) Csupán a fájdalom „entrópiája" lenne ez? Azt hiszem az elégikus „feldolgozásnak" fontosabb oka van: az a kultúra, amely áthatja Takáts Gyula világképét és költészetét. A kultúra ebben az értelemben nem pusztán műveltség, hanem gondolkodás, ízlés, megszerzett és átélt hagyomány. Ebbe a gondolkodásba, ízlésbe és hagyományba mindenképpen belejátszik a Dunántúl és Európa, a Balaton és a Mediterraneum, belejátszik Berzsenyi értő olvasása és a kedvvel végzett kétkezi munka, a magyar költő és a becehegyi szőlősgazda önérzete. Mindez hatással van a költői személyiség és az életmű mélyen ható törvényeire. Ez a belső, mondhatnám, történelmi és esztétikai kultúra, valamint a következményeként létrejött lelki stabilitás magyarázza, hogy a „semmi árnyékában" is szinte felvirágzik Takáts Gyula költészete. Ennek a felvirágzásnak, lévén szó költészetről, nyelvi bizonyítékai vannak. Takáts Gyula költői nyelvét mindig friss szemléletesség, egyszersmind alkotó képzelet jellemezte: képteremtő fantáziája a valóságra támaszkodott, a valóságos látványba kevert álomszerű színeket és foltokat, A tapasztalatot emelte a valóság fölé, ebben volt rokonítható a szürrealisták szabadságával, merész álmaival. Holott egyáltalán nem tartozott közéjük, mindig megőrizte képi világának szemléleti erejét. Új verseinek is ez a valósághoz rögzített, mégis furcsán lebegő képanyag ad sajátos költői arculatot. Szívesen játszik el a valósággal, mintegy szelíd látomásba fordítva a látványt, „Fénylik a kő: a kerek asztal / forog, mint patak fölött, amikor /' hajtotta még a víz. Az ácsolt malom / zúgott s a méhek is tavasszal" — örökíti meg a malomkőből lett kerti asztalt (Még ott is élnek); „fölöttem három piros rózsa / repült a kőkereszt felett / Majdhogy letépték köpenyemet / e hónélküli hóba" — ír le egy álombeli barangolást (Álomi vers). A valóság enyhe átrajzolása történik meg a Berzsenyit idéző romantikus szóképekben is: „Micsoda kert . . . Zöld hádeszi világ. / Árnyékot lélekzik az ég / s a lomb sötéten izzó térbe nő" (Ott jár közöttük). Máskor a lírai groteszk ötletességével ad hasonló „valóságfeletti" karaktert szóképeinek : „Az öreg temetőben / sorra dőlnek a sírkövek. / Földdelszőtt lepedőben / csúszkálnak le az öregek" (Nő a borostyán rőf je). A valóság belső arányainak enyhén „szürrealisztikus" megbillentését, a lírai groteszket és a régiekre utaló romantikát biztos élet- és táj ismeret tartja keretek között. Takáts Gyula úgy ismeri a természetet, az évszakok változását, a növények és az erdei állatok életét, akár a nagyon idős halászok és pásztorok, akik egy hosszú életet töltöttek el a természet ölén. Táj- és életképeinek ez a valóságismeret, a szüntelen megfigyelés ad szemléleti biztonságot. „Rókák nyomában járva, guruló kövek / bazalt várában zörög a dél. / Sólymok, galambok egyre följebb ; / kerint a toll s egy villa-