Kanyar József: „Múzsáknak szentelt kies tartomány”. Tanulmányok Somogy művelődéstörténetéből XVIII-XX. sz. - Somogyi Almanach 36-40. (Kaposvár, 1983)

III. Dunántúl művelődéstörténetéből - 1. Középiskola és középfokú oktatása Dunántúlon a XVIII-XIX. században - különös tekintettel Somogyra

helyzetének az elmaradottságát is, végül is aligha mutatkozhatott több és nagyobb igény a tájban — de az országban is — több értelmiségire.

A protestáns iskolákban azonban nem csökkent olyan arányban a tanulók száma, mint a katolikus iskolákban. Igaz, hogy az alföldi, a viszonylag gazdagabb és gyérebb népességű protestáns vidékek iskoláinál másképp jelentkeztek a problémák, mint a népesebb Dunántúlon. A protestáns iskolákban inkább a század első felében csappant meg a tanulók száma, s a türelmi rendelet lendítette tanulási kedv következtében pedig már gyarapodás mutatkozott a század végére falaik között. A tanulólétszám csökkenése művelődéstörténetünk nagy kárára éppen akkor következett be, amikor a népesség kétszeresére növekedett a mi tájunkon is.

A XIX. század kezdetétől azonban már a duplájára emelkedett a táj iskoláinak a száma. A szegényebb népi rétegek is ekkor kezdték, különösképp a protestáns egyházak jóvoltából, járni az iskolaalapítás útját (Csurgó, Sárszemtmiklós, Nagyszékely—Gyönk). Ezért mondható Somogy és Tolna megyék középfokú oktatásának az emelkedése és előrelépése csak a XVIII. és a XIX. század fordulója nagy vívmányának.

A századforduló előtti és utáni évtizedek e szerényebb méretű protestáns középiskolái mögött azonban beszélnünk kell valamiféle társadalmi és gazdasági fellendülés és emelkedés lassú folyamatáról csakúgy, mint e növekedés szerény korlátáiról is, amelynek a következtében végül is csak kisebb és szerényebb megalapozottságú középiskolák tudtak fedél alá kerülni egy-egy csaknem a falu rangjára degradálódott mezővárosocská- ban — a polgárosodó parasztságnak regionális egyházi keretek között befogadott és folyamatosan megszervezett gazdasági erejére is támaszkodva, de nem nélkülözve az iskolaalapításnál ezen egyházi szervezetekben világi tisztséget viselő birtokosok egyszeri szerény alapítványait is.

E kisgimnáziumok nemcsak a szegényebb értelmiségi rétegeknek voltak az iskolái, de padjaikból számtalan mezőgazda és iparos is kikerült. Erre utalnak az iskolai matrikulákba bevezetett professzori bejegyzések az egyes tanulók nevei után, mint pl. „ad aratrum”, „ad stivam” a földművesekre, az „ad artem patris”, az „ad molam”, az „ad crepidam” pedig az iparosokra vonatkozóan. Több bejegyzés olvasható a polgári értelmiségi pályákra induló tanulókra is, mint pl. mercator, miles, mensarius és geometra.

A középiskola-alapító és -fenntartó tényezők jogi személyét tisztázandó tekintsük át, melyek voltak e középfokú intézmények lehetséges szervezői és fenntartói? .1. A római katolikus és a két protestáns egyház, 2. a birtokos nemesség, vagy pedig 3. a városi polgárság.

Az első iskolateremtő tényezőt szemügyre véve: régiónk két római katolikus egyházmegye (a veszprémi és a pécsi), két-két luteránus és kálvinista szuperintendencia (a dunántúli és a Duna melléki) juriszdikciója alá tartozott a legrégibb időktől fogva. Püspök és káptalan csak Baranyában volt, püspöki, káptalani és szerzetesrendi birtokok azonban mór annál nagyobb számban a többi megyében is.

A régió keleti és nyugati felében egy-egy szerzetesi középiskola működött már az I. Ratio educationis előtt: a pécsi jezsuita (1724), illetve a kanizsai piarista gimnázium (1765). A pécsi iskola még a XVIII. század289