Kanyar József: „Múzsáknak szentelt kies tartomány”. Tanulmányok Somogy művelődéstörténetéből XVIII-XX. sz. - Somogyi Almanach 36-40. (Kaposvár, 1983)

II. Somogy megye művelődéstörténetéből - 6. A dél-balatoni fürdőkultúra kialakulásának történeti korszakai

gálataink tehát azt mutatják, hogy az iskolázottságot vizsgálva a vallási és nemzetiségi hovatartozásnál lényegesebb a földrajzi elhelyezkedés. Az iskolahálózat ott sűrűsödik meg és az alfabétizmus is ott emelkedik, ahol •— a nagy közlekedési utak mentén — a parasztság bekapcsolódik az árutermelésbe, piacra jár, kupeokedik, ad és vesz, amihez már tudni kell írni és olvasni, meg számolni.”

Noha Somogy — de a másik hajdani partmenti Zala megye is — el- zártan hagyományos jobbágy-paraszti életformájában általában alacsonyabb volt az iskolázás szintje, az írni, az olvasni és a számolni tudás mértéke, mint a nagy közlekedési utak mentén fekvő megyékben, mégis a Balatonszabaditól Lelléig vezető főközlekedési út — és vízmentén — relatíve is — jóval több településen volt már a XVIII. században iskola (Kőröshegyen, Kilitiben, Városhidvégén, Ságváron, Ádándon kéttanítósak, Szemesen, Lellén, Szóládon, Zamárdiban, Látrányban pedig egy tanítósak), mint a dél-nyugati part mentén (Berényben, Keresztáron, Balatonújlakon és Ordacsehiben), ennélfogva általuk — nyilván az árutermeléssel és a piacra-járással együtt — a táji lakosság iskolázottságának a mértéke, műveltségének a szintje is magasabb volt.

Milyennek látta a korabeli utazó a XVIII. században a Tavat, amelyet a század végén a művelt és jeles literátor, jogász és földmérő: Pálóczi- Horváth Ádám „Magyar tengernek” nevezett el. Clements Simon 1715- ben még Keszthelyen is csak 200—300 tapasztott és szalmával födött viskót, s köztük csupán csak két kőből épültet talált, a templomot és a kastélyt. Flachot lyoni gyáros és kereskedő pedig 1740-ben tekintette meg a Balatont, amely — mint írta — „bővelkedik halakban és a hűvös szelek miatt a tengernél is veszedelmesebb a halászatra nézve.”

Az első katonai felvétel (1782—1785) országleírásaiban (Landesbeschreibungen) a déli part településeiről többhelyett — helységenként haladva és pontokra tagoltan — olvashattuk, hogy „a Tó vize éveken keresztül tárolható a pincékben és iható” (Bala tónk eresztúr, Fonyód, Balatonújlak). A déli parton megközelíthetetlen mocsarakkal (Balatonkeresztúr, Fonyód, Balatonboglár), nagytörzsű mocsári tölgyerdőkkel (Balatonújlakon) és magas hársfákkal (Fonyód) találta szembe magát az utazó. A Tó melletti rétek általában vizesek voltak (Balatonszemes és Rád), száraz időszakban azonban jó szénát termettek. Lellénél 1000 lépésig is be lehetett menni a 3—4 lábnál nem mélyebb sekélyvízű tóba, Bogláron pedig a hegytetőn ekkor még megvoltaik a hajdani töröksánc romjai.

A Balaton a reformkorban

Köztudatunkba a reformkor emelte a Balatont. írók és művelt gazdák fogták kezükbe a tollat, s a keszthelyi Helikon fénye egyre jobban kezdte körülfogni a „százszoros Édent”, amelynek niklai magányából Berzsenyi is egyik népszerűsítőjévé vált. („Jer, nézd a Balatont.. . ”) E kor fedezte fel a Tó esztétikumát is, gazdagságát, gyógyító erejét, kettős arculatát. Ekkor került az ország köztudatába e haragjában és viharos állapotában tengernek mutatkozó, mosolyában és nyugalmában pedig kéken csillámló Tó. Oláh János már a Tudományos Gyűjtemény 1834. évfolyamának Ba179