Kanyar József: „Múzsáknak szentelt kies tartomány”. Tanulmányok Somogy művelődéstörténetéből XVIII-XX. sz. - Somogyi Almanach 36-40. (Kaposvár, 1983)

II. Somogy megye művelődéstörténetéből - 6. A dél-balatoni fürdőkultúra kialakulásának történeti korszakai

latonmellóki tudósításaiban a Tó „tsudálatos” szépségeit fedezte fel, amelybe „égiháború alkalmával igen szép nézni a belé hulló villámokat”. Oláh még úgy hitte, hogy „folyó electron” okozza a Tó szélnélküli mozgását, amelynék partjaira vulkáni produktumként „finom vaspor”, ahogy ő nevezte: „Balatonpor” rakódott le.

A Tó magas vízállása, s főképp a partmenti földesurak birtoknövelési kísérletei okozták még 1820 táján is, hogy mind nagyobb teret hódított magának a Balaton lecsapolásának a gondolata a jeles geodéták és vízimérnökök soraiban a Tisza szabályozás tendenciájához hasonlóan. Krieger Sámuel és Beszédes József tervei — Vörös László somogyi, Páka Antal zalai és Halász Ignác veszprémi földmérők közreműködésével — a vízszint alászállításával 92 905 holdat szándékoztak lecsapolni és termővé tenni 5281,51 Ft-ért, amelynek összegéből egy hold kiszárítása — kiszámíthatóan — 5 forint 41 krajcárjába került volna az érdekelt partmenti birtokosoknak és vármegyéknek. Szerencsére e tervek nem valósultak meg, még kevésbé a Tó teljes lecsapolásának abszurd gondolata, hiszen végrehajtásuk esetében a mai fürdőhelyek sohasem alakulhattak volna ki, s mindenütt csak sekély mocsaras és posványos vízterületek maradtak volna hátra a lecsapolás után.

Ha az értékesebb reformkori közvélemény figyelme rá is terelődött a Balatonra, ezek az évtizedek azonban még mindig az elhagy at ottság esztendei voltak. Az 1830-ban itt járt világhírű angol utazó: John Paget 1836- ban, Hungary and Transsylvania c. könyvében még ezt írta: „A szép tó teljesen kihasználatlan a kereskedelem és a szórakozás számára. Egyetlen vitorlás kereskedőbárkát sem látni rajta.” Tíz év múlva a német Elsner is hasonlót ír „ . . . kihalt a Balaton”. (Ungarn durchreist, beurteilt und beschrieben, Leipzig 1840.) Két évvel később Kohl is leírta: „A Balaton halott”. (Hundert Tage Auf reisen in den österreichischen Staaten, Leipzig 1842.) Fényes Elek is ezt írta lényegében 1842-ben: „Mióta a Festetics vitorlása megszűnt, nincs rendszeres közlekedés a Balatonon.” (Magyarország statisztikája).

Gazdasági tervei között a Tó nagy szerencséjére ekkor irta Széchenyi István: A balatoni gőzhajózás c. röpiratában 132 évvel ezelőtt, amelyben az első gőzhajót varázslatos „bűbájvesszőnek” nevezte, s olyan „életszikrának”, amely „az álomban szendergő vidéket egy szebb jövendő tavaszkorába hajózza be vidor elevenséggel”. Ez a „tavaszkor” a „december est” sötétjében hullámzó tavat és vidékét „májusi reg”-re vezeti, mint mondotta, „ .. . egyetlen egy gőzösnek megjelenése is a Balatonon olyan fordulatot tenne a gyönyörű víztükör mostani szunnyadó létén, annyira nevelné az egész vidék életerejét és oly hosszú láncolatát következtetné a legszebb és előre ki sem számítható kifejtéseknek”, amelyeknek a reformkor fantáziája sem tudná nyomát követni. Majd a modern értelemben vett fürdőkultúra lényegét fogalmazta meg, a Tó gyógyító erejére is utalva : „A munkafáradt ember, ha a Balaton víztükrét meglátja, új életkedvet érez ereiben csörgedezni.”

Kétségtelen, hogy Széchenyi maga is a szállítási lehetőségeket látta — elsőrenden — a balatoni gőzhajózásban, amely megkönnyíthette volna

180