Kelemen Elemér: Néptanítók Somogyban a kiegyezés korában - Somogyi Almanach 34-35. (Kaposvár, 1982)

I. A népoktatási törvény küszöbén. Helyzetkép

sonláképpen sok vitát váltott ki az uradalmi cselédek és az uradalmak „közös teherviselése”, részesedésük egy-egy községi iskola fenntartásában..15

A községek egy része nem képesített „magántanító” alkalmazásával próbálta csökkenteni az iskolafenntartás költségeit. A 60-as években létesített iskolák egy részében csak így indulhatott meg a tanítás.16 Gyarmaton pl. „megkészült az iskola, de a község, anyagi helyzeténél fogva, rendes tanító fizetésére képtelen lévén, csak évről évre kötött szerződés mellett fogadott magántanító oktat benne”.17A fiadi új iskola tanítója „sem kiképzett, de szorgalmas és jó magaviseletű”.18 „Besenyőre nézve kiderült, miként ezen községet egyedül zsellérek, s ezáltal is oly szegény sorsú és urasági cselédek lakják, hogy egy példás életű, erkölcsös és szakavatott tanítónak állásához képesti ellátására képtelenek” — állapította meg a szolgabírói jelentés. A község elöljárósága azonban úgy vélte, hogy „egy erkölcsi szegény és példátlan jellemű tanító pedig, ki bármely csekély jutalmazással kielégítve lenne, többet ártana példátlanságával, mint használna tanításával”. Éppen ezért a hatóságok és a környékbeli földesurak segítségét kérték a megfelelő tanítói fizetés biztosítására.19

Sok vita, alkudozás folyt az 1861-ben elbocsátott segédtanítók visszaállítása érdekében. Ezen a téren azonban nem történt érdemleges változás. Ott sem, ahol az egy tanítóra jutó tanulók száma meghaladta a rendeletben előírt 100-at.

A tanítók tevékenysége ellen — bár a vizsgálatok során a „szabálytalanul eljáró, kötelességüket mulasztó” tanítók feljelentésére is felszólították a szolgaibírókat — „sem helytelenségi, sem pedig hanyagsági panasz” nem fordult elő.20

A tanítók alacsony életszínvonala, az egyházi és a községi hatóságokkal szemben kialakult anyagi és erkölcsi függőségük meghatározta társadalmi helyzetüket, korlátot szabott művelődésüknek, szakmai fejlődésüknek is. Tobak Benő, a somogyi néptanítók egyik szószólója szomorúan és vádlón állapította meg egyik cikkében, hogy „a legalsóbb foknál is alább áll e hivatal”. „Tudok tanítókat — írta —, kik magok gyűjtik szénájokat, kapálták kertjöket; ismerek, ki maga szedte be, maga fosztotta kukoricáját ; s hallottam egyről, ki pénzelés végett kosarakat, kocsikasokat köt. ... Miért állítjátok hát, hogy a tanító tudatlan? Mondjátok, hogy szegény!” A tanítói kar — véleménye szerint — „inkább szeretne törvénytől függni, mint kizárólagosan emberi szeszélytől”.21

Ez és az ehhez hasonló vélemények, megnyilatkozások bizonyítják, hogy a somogyi tanítók körében éltek 1848 emlékei; s hogy nemcsak Eötvös kényszerűen módosított törekvéseinek, hanem a népoktatási törvénynél radikálisabb iskolareformnak, az egyházaktól független állami népoktatás eszméjének is voltak meggyőződéses hívei és bátor hirdetői Somogybán.

A katolikus elemi népiskolákban folyó oktatás tartalmát ezekben az években az 1845-ös iskolaszervezet tantervi része szabta meg. Ez az 1858-as rendelettel előírt elemi iskolai tantervhez viszonyítva sok tekintetben visz- szalépést jelentett; a tanítandó tárgyak köre, az ismeretek mélysége, de az ismeretek gyakorlati alkalmazása szempontjából egyaránt. Még szembetűnőbb ez, ha a református népiskolák számára 1858-ban elfogadott Gönczy7