Kelemen Elemér: Néptanítók Somogyban a kiegyezés korában - Somogyi Almanach 34-35. (Kaposvár, 1982)
III. Összefoglalás
öltőkön keresztül szinte változatlanul őrizte és védte a népoktatás hagyományos tartalmát.306 A kar népiskolája — a környező világ ellentmondásait tükrözve — magán viselte a múlt megannyi bélyegét, de magában hordozta a gazdasági-társadalmi változásokból kibontakozó fejlődés csíráit is. E lassan változó, de — a tapasztalati tények által is bizonyítottan — megváltoztatható mikrovilág minden ellentmondást magába gyűjtő, sorsában hordozó központi alakja a néptanító volt. Ö, az eötvösi eszme névtelen vagy név szerint is megismert közkatonája tanulmányunk főszereplője. Az előző fejezetekben azt vizsgáltuk, milyen volt, hogyan változott a tanítók helyzete egy táj, egyetlen vármegye sajátos viszonyai között; hogyan éltek, gondolkoztak és dolgoztak Somogy megye néptanítói közoktatásunk polgári átalakulásának sorsdöntő időszakában. Az eddigi kutatások alapján megrajzolható kép ugyan korántsem teljes, de az itt bemutatott tények, eredmények, összefüggések adalékul szolgálhatnak mind a magyarországi tanítóság, mind népoktatásunk egészének teljesebb feltárásához; hozzájárulhatnak neveléstörténetünk Felkai által joggal felrótt, régi adósságának a törlesztéséhez. Munkánk néhány általánosabb érvényű tanulságát — befejezésül és összegezésképpen — a következőkben foglalhatjuk össze. 1. 1863-ban 407, 1883-ban 512 tanító élt és dolgozott Somogy megyében; számuk húsz év alatt 105 fővel, 25,7 százalékkal gyarapodott. E rohamos létszámnövekedés a népoktatási törvényben is kifejezésre juttatott társadalmi igények és a társadalmi struktúra felgyorsuló változásait egyaránt tükrözi. A kialakuló magyar értelmiség, s ezen belül a modern pedagógusréteg egyre növekvő hányadát, Szabolcs Ottó számításai szerint ez utóbbinak mintegy 90 százalékát „az értelmiségi társadalom legalsó létra- fokán elhelyezkedő néptanító” jelentette.307 Ez a nagyarányú létszámnövekedés — a képzés kapacitás-bővülésének fáziseltolódása következtében — átmenetileg minőségi visszaeséssel, a képesítés nélküliek arányának ugrásszerű emelkedésével járt együtt. A tanítói pálya alacsony presztízséhez bizonyára e kényszerű minőségi engedmények is hozzájárultak. A népoktatási törvény 133. §-ában előírt képesítő vizsga a 70-es évek derekától jelentett reális alkalmazási feltételt, amikor is az új tanítóképzők — megyénkben a csurgói — jóvoltából némileg javult a helyzet, ekkor még főképpen mennyiségi tekintetben. A képesítés nélküliek aránya az 1880-as években került 10 százalék alá, s ekkor már az igényesebb tanítóképzés minőségi változást sejtető eredményei is megmutatkoztak. A tanítók számának ütemes növekedése ellenére mind erőteljesebben jelentkezett viszont a relatív tanítóhiány. A tanulólétszám fokozatos gyarapodása, s főképpen az iskolába járó tanulók arányának — egyre szigorúbb hatósági intézkedésekkel ösztönzött — emelkedése ugrásszerűen növelte az egy tanítóra jutó átlagos tanulólétszámot. De ez az átlag, a kisebb létszámú protestáns és izraelita tanulócsoportok által ellensúlyozottan, nagy szóródást, s — elsősorban a katolikus iskolákban — nemegyszer 100-on, 150-en felüli osztálylétszámot takart. Ez a helyzet önmagában is 65
