Kelemen Elemér: Néptanítók Somogyban a kiegyezés korában - Somogyi Almanach 34-35. (Kaposvár, 1982)
II. 1868 után - 2. A tanítók száma, összetétele az 1870-es években
Az 1869-ben létesített csurgói tanítóképző lassan növekvő tanulólétszámóval — 1869: 24, 1872: 45 tfő —, s az évente kibocsátott 4—20 okleveles tanítóval ebben az évtizedben még alig javíthatott a helyzeten; némileg kedvező hatását az 1876—77-es tanévtől érzékelhetjük. A megyei helyzetből következően általánosan elterjedt, hogy a növendékek egy része már a második év végén állást vállalt, s utólag szerzett — ha szerzett — képesítést/15 A fluktuáció a fiatal, pályakezdő tanítók körében volt a legnagyobb, s a tanítóság anyagi helyzetének romlásával párhuzamosan egyre fokozódott. Az életkor szerinti megoszlást is feltüntető miniszteri statisztikai jelentésekből megállapítható, hogy míg az 1871-ben 0—5 éves szolgálattal rendelkező 80 tanítóval szemben az 1877. évi 6—10 éves kategóriában 67 fő található, addig 1874 és 1879 között ebben a korcsoportban 110-ről 58-ra zuhan a létszám, amiből a pályaelhagyás fokozódására is következtethetünk/*6 Ezt a tendenciát érzékelte a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium, amikor 1874-ben korlátozni próbálta a tanítók év közi helyváltoztatását, de csak a községi iskolák tanítóira kötelező érvénnyel/*7 Az első népiskolai tárgyú közigazgatási bizottsági jelentés általában elismeréssel állapította meg, hogy „a tanítók igyekeznek a törvények és a kor követelményeinek megfelelni, bár vannak közöttük, akik a tanítói szép nevet nem érdemlik meg. A tanítóhiány ugyanis olyan mérvű, miként számos kisebb község nem kap képzett tanítót, hanem kénytelen felfogadni dologkerülő, tudálékos mesterembereket, kik a tanítás mesterségét sem kedvelik jobban. . . . Hogy ilyen embereket a tanítói pályán meg kell tűrni, az elég szomorú . .. ”48 Ilyen rossz példaként emlegették Kozáry Ede rinya- szentkirályi r. kath. tanítót, kinek „nemcsak oklevele nincsen, de a bort a botrányosságig szereti”; vagy a szentjafcabi iskolát, ahol a nagy szegénység miatt olcsón vállalkozó kóbor mesterlegényék váltották egymást az iskolában.49 A képesítés nélküliek kisebb csoportját jelentették azok, akik már 1868-ban is oklevél nélkül tanítottak. Őket a népiskolai törvény 133. §-a értelmében, de a kényszerhelyzet következtében is változatlanul meghagyták állásukban; néhány esetben pedig, életkoruk miatt, az előírt képesítő vizsgától is eltekintettek.50 A képesítés nélküliek tartósan magas arányán — 1872-től 1877-ig évente 16 és 21 százalék között, s csak ezt követően csökkent 13—14%-os átlagra — a tanfelügyelőség és a csurgói képző közös erőfeszítésekkel, különböző póttanfolyamok szervezésével, az iskolai gyakorlattal rendelkezők képesítő vizsgájának előkészítésével, könnyítésével próbált segíteni. Bár a póttanfolyamok a képesített tanítók átképzése, továbbképzése szempontjából is jelentősek voltak, a körülményeken a gazdasági helyzet állandósuló romlása miatt nem tudtak lényegesen javítani. Viszonylag kedvező mértékű, a törvényben előírt 80-as tanulólétszám alatt maradt az egy tanítóra jutó mindennapi tankötelesek átlaga. Igaz, ez a 70 körüli megyei átlag is jóval meghaladta az optimálisnak tartott tanulólétszámot. Eötvös szerint ugyanis „paedagógiai és didacticai szempontból véve, egy tanító az elemi osztályokban 50—60 gyermeknél többet nem taníthat kellő sikerrel”.51 A helyzet romlását jelzi — mint erre már utal12
