Kunffy Lajos: Visszaemlékezéseim - Somogyi Almanach 31-33. (Kaposvár, 1981)

Visszaemlékezés

íróbarátunk, akivel ott összetalálkoztunk. Minden pénzét eljátszotta, úgy­hogy a hazautazási költségeihez segítenünk kellett. De legalább megírta a Rouge et noir-t. A Casinóban gyönyörködtem francia festők falképei­ben, melyek közt volt professzorom Benjamin Constant műve is. Nagyon élveztük a Cote d’Azur-t és az volt a vágyam, hogy egyszer villát építe­nék, ott a Riviérán, a Földközi tenger partján, melynek oly felséges a klímája. Innen Genovába mentünk, hogy a Saxonia hajón Nápolyba utaz­zunk. Genovában megtekintettük a történelmi és művészeti nevezetessé­geket. A hajóutazás jól sikerült, nem lettünk betegek. Nápolyban a Hotel Vesuvio ablakaiból gyönyörű látvány tárult elénk, az öbölre és a könnyé­re, de azért nem tartottuk azt a közmondást, hogy Nápolyi látni és aztán meghalni. Már gyermekkoromban sokat hallottam apámtól Nápolyról, aki 20 éves korában, mint garibaldista töltött ott két évet gróf Teleky Sándor ezredes segédtisztjeként és éppen ebben a Hotel Vesuvioban ismerkedett meg Dumas pére-el, a híres francia íróval, aki akkor ott lakott. A nápolyi színek már a festő ecsetét is a kezembe adták és azt fes­tettem meg, amit utóbb aztán egy pastellben használtam fel. Ezt a képe­met, mely egyik kaposvári kiállításon szerepelt Somssich Andor vette meg. Itt a Hotel Vesuvioban készítettem egy sikerült rajzot feleségemről, amint ebéd után elszenderült. Ma is birtokomban van. Kirándulásokat is tettünk elsősorban Pompeiben. Talán ez tette rám a legmélyebb benyomást Olasz­országban, a sixtusi kápolna freskói mellett. Valami hihetetlen, szinte álomszerű volt, hogy egy város népének 2000 év előtti mindennapi élete ilyen szemléltetően kitáruljon az ember elé. Valósággal lázba hozott. Cap- riba is ki akartunk rándulni, de csak akartunk. Egy verőfényes tavaszi reggelen indult meg velünk a kis gőzhajó a hotel előtti kikötőből. Éneke­sek szórakoztattak bennünket, de alig ültünk a hajón negyed órát, vihar keletkezett és ez annyira fokozódott, hogy már közel álltam a tengeri be­tegséghez. A Sole mio bájos dallama sem hatott már és annyira rosszul lettem, hogy amikor Sorrentóig jutottunk, kértem Ellát szálljunk ki. Órá­kig tartott, míg megkönnyebbültem, és este felé aztán lófogaton mentünk Castelamare-ig és onnan vissza Nápolyba vasúton. Ez a gyönyörű kocsiút, egyik oldalon a tengerrel, másik odalon a narancserdőkkel, ahonnan a gye­rekek hordták kocsinkba a friss narancsokat, némileg kibékített, hogy nem láthattam Capri szigetét. Utóbb pedig oly sok szépet olvastam Axel Mun- the svéd orvos könyvében, a Monte san Michele-ben róla. Nem feledkezhetem meg a nápolyi múzeumról sem, ahol tulajdon­képpen a Pompeiből kiásott legértékesebb szobrászati emlékek vannak felhalmozva. Ez teljesen görög művészet. Csodálatos, hogy mennyi szép­séggel vették körül magukat, amit a mindennapi használati tárgyak díszí­tése is elárul. Egy olyan kis szobor, mint az a fiú, aki a talpából a szál­kát húzza ki, a finom megfigyeléssel egy igen magas kultúrát árul el. Nápolyból felfelé Rómába utaztunk, de most már vasúton. Rómá­ban a Via Salustiánán egy német pensióban laktunk, ami elrontotta ró­mai ottlétünk prózai részét. Antipatikus, piszkos hely volt, a közönség sem jobb. És megtörtént velünk egy napon, hogy feleségem átöltözvén vacso­ra előtt, kofferjét nyitva felejtette. Mikor vacsora után visszatérve ijedten észrevette és megállapította, hogy brilliáns fülbevalói hiányoznak. Siet­60

Next

/
Thumbnails
Contents