Kunffy Lajos: Visszaemlékezéseim - Somogyi Almanach 31-33. (Kaposvár, 1981)

Visszaemlékezés

cia lobogót és az angolok ez ellen tiltakoztak. Párisban akkor oly tüzes volt a hangulat, hogy már-már a háború kitörésétől lehetett tartani. Régi versengés emlékei vegyültek ebbe az ügybe, mert a franciák akkor ősellenségüknek az angolokat tartották. Amikor első évemben Párisban voltam, meglepve tapasztaltam a Julián Akadémián, hogy a francia kollégáim sokkal barátságosabbak voltak a németekhez, mint az angolokhoz. Egy értelmesebb francia kollégámnak ki is fejeztem csodálkozásomat, hogy 20 évvel a 70-es háború után nem képzeltem ilyen barátságos magatartást a franciák részéről a németek irányában. Azt válaszolta: mi a németek közül csak a poroszt gyűlöljük, de sem a bajort, sem az osztrákot. A mi legnagyobb ellenségünk az angol, ezekkel sohasem fogunk tudni megbékélni. Annál nagyobb volt VII. Eduárd király érdeme, hogy megteremtette a francia—angol entente cordiale-t. Már trónörökös korában sokat megfordult Párisban, minden mulatóhelyét ismerte és nagyon közvetlen, kedves modorával népszerűvé lett. Ha Párisba érkezett első látogatásai rendesen Detaille, majd Bonnat festőknek szólt, jó barátságot tartott a Rotschildokkal és Hirsch báróval. Jól emlékszem, hogy koronázása után első fejedelmi látogatása Franciaországnak szólt. Nem a nagy Gard du Nord állomáson fogadták, ahová a londoni vonatok érkeznek, hanem egy kedves kis állomáson a Porte Dauphine-nél a boulogne-i erdő bejáratánál, mert ezt a kis állomást könnyebb volt artisztikusan díszíteni is, mert a gyönyörű Avenue du Bois-n át lehetett a díszfelvonulás. Ott álltunk mi is a nézőközönség között Borostyán Nándor újságíró barátommal, amikor a következő kifakadást hallottuk: A királyt szívesen látjuk, de a nagy kíséret otthon maradhatott volna! Eduárd látogatását azután viszonozta az egyszerű, szimpatikus, szerény kis Loubet elnök, és nyélbeütötték Del- cassé külügyminiszter és Cambon nagykövettel az entente cordiale-t, aminek kiindulópontja talán Vilmos császár pöffeszkedő magatartása volt, amit Eduárd gyűlölt. Egy diplomata beszélte nekem Párisban, hogy kisebb körű udvari ebédek után is, amelyen résztvett, tapasztalta, hogy Vilmos császár rágyújtott szivarjára és a többiek nézték, hogy eregeti a füstöt, holott ha Eduárd-al ebédeltek, az előbb megkínálta tárcájából vendégeit és csak azután gyújtott rá ő maga. Kétségtelen, hogy a két nagyhatalom uralkodójának jellembeli különbsége szerepet játszott az első világháború kialakulásának és lef olyása körüli eseményekben.

A Vitatkozó francia papok című képemnek a párisi Champs de Mars-i Szalonban történt bemutatója után, 1899 nyarán hazatértem, és szüleim vargai gazdaságában szorgalmasan festettem. Nagyon eredeti, tipikus kis falu volt ez a Varga. Néhány kilométer távolságra Sásd járási központtól keletre, egy hegyoldalban eldugottan feküdt. Apám Cseh Ervin volt fiumei kormányó családjától vette át ezt a gazdaságot néhány év előtt. Egy igen szimpatikus kis kúria volt, dél felé nézett, észak felől nagyon védve, úgy hogy szépen beérett ott a füge és már kora tavasszal ki lehetett ülni a ház elé. Szép kis park volt a kúria előtt, mély árnyékot nyújtó fákkal, amelyek közt egy kedves kis kápolna emelkedett, ahol évente csak egyszer-kétszer misézett a sásdi plébános. Nyugat felől emelkedett a több holdas szőlő, amely kitűnő bort termett. Szinte naponta kisétáltunk ezen át a hegytetőre, ahonnan leláttunk a sásdi völgybe, ame52