Kunffy Lajos: Visszaemlékezéseim - Somogyi Almanach 31-33. (Kaposvár, 1981)

Visszaemlékezés

Miután kellő időben beküldtem a Champs de Mars-i Szalonba, még egy képet készítettem itt pastellben: Nimfa a tengerparton-t, melynek hátteréül a bretagnei tengert festettem. Ez volt az első képem, melyet az állam vett meg és a minisztérium egyik hivatalos helyiségében nyert elhelyezést. Ebben a műterembérházban néhány jó barátra tettem szert. A leghűségesebb volt ezek közül Henry Gamier, közvetlen szomszédom, aki ugyan nem volt festő, de komoly műértő, aki nagy szaktudással foglalkozott a festmények fotografikus reprodukciójával. A kerület neves festőinek, Puvis de Chavannes, Dagnan Bouveret, Besnard, Alfred Roll stb. festményeit mindig ő fényképezte. Utóbb családjával is nagyon összebarátkoztunk. Róla és nővéréről is sikerült portrékat festettem.

Ebben a műterembérházban lakott Gaston de Latenay kolléga is, egy idősebb agglegény, akit nagyon becsültem, bár nem volt nagy kaliberű művész, de kitűnő ízlésű, finom dolgokat festett és jó szakmai tanácsokat is adott. Ő mondta nekem először, hogy ne húzzam az ecsetet a vásznon, hanem miután kikevertem a megfelelő színt a palettán, pozitíve rakjam fel a festéket a vászonra, mert így nem veszti el intenzitását. Igen hasznos tanács egy fiatal festőnek. Nagyon megszerettem Albert Akmagiát is, egy olasz származású fiatal festőt, aki irodalommal is foglalkozott és magas alakjával, szép szőke szakállával a nők kedvence volt. Sajnos utóbb elméje elborult, gyógyintézetbe kellett vonulnia és korán elhunyt.

Az Avenue de Villier-n műtermemet jól kihasználtam. Rendesen csak este mentem le a belvárosba, ahol legtöbbször a Madeleine templommal szemben lévő Duval étteremben megvacsoráztam. Gyalog mentem a szükséges testi mozgás miatt, szép félórái séta volt és elhaladtam azelőtt a palota előtt, ahol Munkácsy műterme volt, de fájdalom ő akkor már nem dolgozott, az endenichi tébolydában élte szomorú napjait. És elhaladtam a Place Malesherbe-en, ahol a három Dumas szobra állt és a parkrészletben, több kisebb szobor is, mint Raoul Vériét közismert Orpheusa.

Ismeretkörömet nem akartam nagyon kiterjeszteni, nehogy a munkában zavarjon. Magyar festők közül nem élt abban az időben Párisban Rippl-Rónain, Hernády Kornélon kívül senki más, mint Boruth Andor, akit egyszer a rue Pergolese-i műtermében fel is kerestem és Szikszay Ferenc, aki akkor már kiköltözött Orsay-ba családjával, amely akkor már 3 gyermekből állt. Egyszer meghívtak egy vasárnapi ebédre Raoul Che- lard-al, az újságíróval, aki egy ideig Budapesten, mint lektor működött az egyetemen. Emlékszem arról panaszkodott, hogy Tisza István milyen fukaron fizeti a francia sajtót és ennek köszönhető, hogy Magyarország nem részesül kellő méltatásban. Chelard az első világháború után tért vissza hozzánk, mint a francia követség kereskedelmi attachéja. A Hungária szállóban lakott nejével. Elmondta, a háburú alatt egyszer magához rendelte Poincaré miniszterelnök, hogy Magyarország földrajzi helyzetéről tájékoztassa. Köztudomású ugyanis, hogy a franciák a földrajzban mindig igen gyengék voltak. Chelard nem bizonyult őszinte magyar barátnak és dísztelenül hagyta el Budapestet.

Szikszay Ferencnek sajnos tragikus vége lett, öngyilkossággal vetett véget kalandos életének. A család azután visszaköltözött Magyarországra. Évek múlva egy szép szőke fiú keresett fel Ferenc József rakparti

48