Kunffy Lajos: Visszaemlékezéseim - Somogyi Almanach 31-33. (Kaposvár, 1981)

Visszaemlékezés

szerelemre lobbantották, amit viszonozva, otthagyta családját és vele Pesten élt. Gyermek is származott ebből a viszonyból és ez, mikor közismert lett és Hock püspöki ambíciójának útját szegte, rávette Szikszay barátját, hogy vigye ki vele Párisba barátnőjét. Szikszay és Hock barátsága a híres Szikszay vendéglőben alapozódott meg, mert az országgyűlési képviselők törzsasztala volt ott és a vendéglős művész fiát dédelgették. Feri lekötelezettje is volt Hocknak, mert a fiatal művésznek a sajtóban nagy propagandát csinált és minden festményét eladta. Szikszay készséggel eleget tett Hock kérésének. Alig hogy Párisba visszatértem a Café de la Paix- ben találkoztam Szikszay Ferivel és J. Ilonával. Meglepett engem is a nő műveltsége és szépsége. Feri még szükségesnek tartotta megjegyezni: „bele ne szeress az Ilonába”. De én már jól értesültem mindenről Budapesten és ez a veszély nem fenyegetett. Mielőtt Hock megérkezett volna azzal a tervvel, hogy a nyarat valahol a francia tengerparton fogják tölteni, Feri rá akart beszélni, hogy menjek én is velük. Valahogy ösztönszerűleg ellenkeztem és ápropos jött, hogy Malonyay Beg-Meil-lbe irányított. Sikerült azonban Hockéknak magukkal vinni Stein János festőkollégánkat, egy erdélyi fiút, aki őszi visszatérésünkkor Parisban nem győzött panaszkodni, hogy az ő nyara mennyire el volt rontva. Egészen fel volt dúlva lelkileg. Ugyanis Hock már abban az időben sokat foglalkozott a spiritizmus- sal, ami Pesten köztudomású volt. Ügy tudom, hogy ebbe a spiritiszta társaságba tartozott Ujházy Ede is, a Nemzeti Színház kiváló tagja. A spiritiszta seance-ok'ba belevonták Steint is és az a szegény fiút egészen megzavarta. Egy alkalommal, mint elmondta, megjelentették neki az öreg apját, aki latinul beszélt hozzá. Stein megírta ezt az édesapjának, aki kolozsvári könyvkereskedő volt. Az apa ki akarta józanítani fiát és megírta neki, hogy az öregapja egy szót sem beszélt latinul, ne hagyja magát elbo- londítani. A szomorú eredménye ennek a tengerparti üdülésnek az volt, hogy Stein semmi érdemes munkát nem tudott felmutatni a nyári vakációból. Én pedig gazdag eredménnyel tértem vissza Párisba.

Először éltem a nagy, nyílt tenger mellett és rendkívül inspirált folyton változó hangulataival. Kezdetnek egy breton lánykát festettem, amely kép egy Nemzeti Szalonbeli kiállításomból elveszett. Jelentősebb munkám egy breton házaspár életnagyságú megfestése volt, a lenyugvó nap fényében, a tenger előtt térdelve, imára kulcsolt kezekkel, várva a hazatérő halásztársaikat. Ez a kép oly élénk színekkel volt megfestve, hogy Ferenc József, mikor a műcsarnoki kiállításon előtte elhaladt odasúgta Telepy bácsi műtárosnak, aki őt kalauzolta: Ez a kép nagyon szecessziós! A kép Károly fivérem birtokába került. Sok tanulmányt festettem hozzá mielőtt a nagy képhez hozzáfogtam. Aztán kisebb hangulatokat festettem a tengerről, melyeket a Nemzeti Salonban állítottam ki. Ezekről Rózsa Miklós azt írta a Pesti Hírlapban: „A művész olyan hangulatokat lesett el a tengerről, melyeket még nem festett el előle senki.”

Bretagne-iban nemcsak a tenger hatalmassága gyakorolt rám nagy benyomást, hanem a nép is. A férfiak széles karimájú, bársony szalaggal díszített kalapjukkal, amely hátul hosszan lelógott és fekete ruhájukkal, amelyeken szintén bársony díszítések voltak és a nők, földigérő, ugyancsak fekete, barna vagy sötétkék szoknyájukkal, fehér főkötőjükkel, amely

44