Kunffy Lajos: Visszaemlékezéseim - Somogyi Almanach 31-33. (Kaposvár, 1981)

Visszaemlékezés

gasztalólag nyújtó kezére azt mondta: aki ezt a kezet így meg tudta rajzolni, attól még sokat várhatunk! Hatalmas keretet csináltattam a képre, a híres Barth müncheni keretezővei és magam személyesen vittem Budapestre, nehogy a beküldési terminust elmulasszam. Személyesen adtam át a képet Telepy Károly akkori műtárosnak. Mint aki jól végezte dolgát nyugodtan hazautaztam Somagyba, szüléimhez. Talán 8—10 nap múlva levél érkezett a Műcsarnokból, amely egész egyszerűen közölte, hogy a jury a képet a kiállításra nem fogadta el. Szédültem, amikor a levelet elolvastam. Nem értettem mi lehet az oka a visszautasításnak, amikor kiváló művészek Münchenben dicséretekkel halmoztak el. Elhatároztam, hogy Budapestre utazom, meg kell tudnom, mi a visszautasításnak az oka. Első utam Vágó Pálhoz vezetett, aki tanárom is volt és tudtam, hogy tagja volt a jurynek. Leírtam, mit ábrázol a kép. Vágó nagyot nézett, hogy ő ilyen képet nem látott a juryzéskor. Holnap bemegy, mondta a Műcsarnokba, előkeresteti a képet, talán még lehet valamit csinálni, bár a juryzés már befejeződött és a jegyzőkönyv le is van zárva. Bizalmam volt ugyan Vágóhoz, de ismerve határozatlanságát és energiahiányát a saját ügyeinek elintézésében, nyugtalanságom és izgalmam nem csillapodott. Valahol a Bajza utca körül volt a műterme és tántorogva távoztam onnan. Szinte öntudatlanul a Műcsarnok felé tartottam, az új Műcsarnok felé, mert a millenáris képkiállítást már ott rendezték és valahol a Stefánia út sarkán egy fához dőlve lehorgasztott fővel bámultam a nagy kocsikorzót. Délután 5—6 óra közt volt ez. Ragyogó tavaszi napfény aranyozta be a szebbnél szebb fogatokat. Mintha a magyar arisztokrácia versenyre kelt volna, hogy kinek vannak szebb lovai, kocsija, szerszáma. A magyar lótenyésztésnek talán a fénykora volt ez. A kocsikon remek nők foglaltak helyet és élvezték ezt a gyönyörűséget, amit ez a kocsikorzózás nyújtott. Pálmay Ilka, a szépséges színésznő maga hajtotta lovait. Kifejezésre jutott ebben a kocsikorzóban az a nagy közgazdasági fellendülés, ami az Ausztriával való kiegyezés után a Milleneumkor érte el csúcspontját. A kiváltságos osztályok még sértetlenül benneültek a hatalmukban és nyugodtan, biztonságban fejtették ki a legnagyobb pompát.

Az én lelki depressziómat, amit oly nagy ambícióval, annyi munkával készült festményem visszautasítása okozott, még jobban aláhúzta ez a ragyogás, az életnek ilyen boldog élvezete, amint a Stefánia úton elém tárult. Fájt, hogy szüleimnek is mily nagy csalódást okoztam, mennyi kiadást müncheni munkálkodásomra, és íme még a kiállításra sem érdemesítették képemet. Nem vártam anyagi sikert a kép kiállításával, mert hiszen egy ilyen nagy képet egy öreg ember aktjával, tudtam, hogy eladni nem lehet, de számítottam erkölcsi elégtételre, komoly művészi sikerre. Annyira kisebbítve, megsemmisítve éreztem magam, hogy öngyilkosságra gondoltam. Ilyen lelkiállapotban támolyogtam visszafelé az And- rássy úton és valahol a régi Műcsarnok közelében szembejött velem Kar- lovszky Bertalan, akit már Párizsból ismertem. Ö nemrég költözött onnan haza. Megdöbbenhetett arckifejezésemet látva, mert azt kérdezte: mi bajod van? Erre elmondtam mi történt. A képre ő sem emlékezett, pedig tagja volt a jurynek. Arcán láttam, hogy lelkiismereti ügynek tartja a tényállást kideríteni. Megígérte, hogy ő reggel bemegy a Műcsarnokba és a

41