Kunffy Lajos: Visszaemlékezéseim - Somogyi Almanach 31-33. (Kaposvár, 1981)

Visszaemlékezés

Orciban töltöttük. Nagyon élveztem ennek a helynek szelíden hullámos mezőit. Mikor nagyobbacska fiú voltam, apám megengedte, hogy gazdasági kőrútjain elkísérjem. Nagyon élveztem a tömörkei erdő magányát, ahol százados tölgyek álltak. Ezeket apám kivágathatta, de a régi erdő helyén szép, új rezulák nőttek, melyekben kitűnő vadászatot űztek a kaposvári notabilitások, akiket apám szívesen látott vendégül. Itt kezdett engem is vadászatra nevelni Babochay Kálmán gyógyszerész, jó barátunk, amikor csak kettesben mentünk ki Orciba vadkacsázni, utóbb Gálosfára: őz- és szarvaslesre. Babochay volt abban az időben a megye leghíresebb vadásza. Volt érzéke a pikturához is. A szarvasok bőgését hallgatva a gálosfai erdőségben, figyeltük a természeti szépségeket is, a hajnal derengését és a napfelkeltét. Én bizony ebbe úgy belenéztem magam, hogy gyakran elszalasztottam egy szépnek kínálkozó vadat is. Babochay órákig állt mellettem, amikor már Münchenből visszatérve, festettem. Utóbb ő maga is kezdett másolgatni szarvasképeket az „Über Land und Meer”-ből, amelyekre nagyon büszke volt.

Az évközi és nyári vakációk így nagyon kellemesen és változatosan teltek el. Az őrei felvilágosodott, református néppel nagyon összenőttünk. Ez a falu, közel lévén a városhoz, lakossága civilizáltabb volt már. Nagyon figyelték apám gazdálkodását és tanulékonyak voltak. Az irtásföldeket részes művelésre vállalták, úgyhogy a község csaknem minden tagjával érintkezésben voltunk. Különösen kedves volt előttem a velünk szemben lakó Páti család. Jó barátságban voltunk Kovács tiszteletes úrral, aki Pápáról származott. Esténként nálunk szívta el hosszú szárú pipáját és egy kis sült burgonyát vagy egy pohár bort nálunk fogyasztott el.

A gálosfai nép ahova utóbb kerültünk, már ridegebb volt, fele magyar, fele sváb lakossággal. Utóbbiak már alig beszéltek magyarul. Tizenkét éves voltam, amikor apám a dégi Festetichek gazdaságát bérelte ki Gálosfán. Azután már itt töltöttük a nyarakat. A gazdaság fele erdő volt, melyben, abban az időben még ún. szegény legények tanyáztak, és itt-ott rablásokat követtek el, sőt gyilkosságokat is. Hogy minket békében hagyjanak, apám konvenciószerűen kiadott egy bizonyos mennyiségű gabonát a külső majorgazdáknak, hogy szívesen lássák vendégül a szegény legényeket. Csendőrség akkor még nem volt, hanem pandúrok, akik a vármegye díszes libériáját viselték: zöld dolmányt sárga zsinórzattal és piros nadrágot. Ezek időközönként megjelentek, és néhány puskalövést adtak le az erdőben ijesztgetésül. Nem feledtem el egy igen jellegzetes jelenetet, amit a Gálosfához tartozó Nagy tótváros nevű kis zsellér község korcsmaszobájában láttam. Két pandúr ott a korcsmánál elfogott legényt hallgatott ki, úgy emlékszem Forró Pistának hívták, a szeretőjénél járt Gálosfán. Az egyik pandúr feltette az ókuláját és jegyzőkönyvbe írta a vallomást, a másik székében a falhoz dűlve szundikált. Ez a jelenet annyira emlékezetemben maradt, hogy évek múlva meg akartam festeni, de akkor már nem volt található pandúr uniformis. Gyermekkoromban hallottam még Séta Pista és Patkó nevű szegénylegényekről. Bosnyákék mesélték, hogy náluk Somogytúron is megjelentek a házuknál, bezörgettek és követelték fegyvereik átadását. Miután ezt teljesítették, békésen távoztak, őket nem bántották. Mégis a dajka ijedelmében a család két kis fiú13