Kunffy Lajos: Visszaemlékezéseim - Somogyi Almanach 31-33. (Kaposvár, 1981)

Visszaemlékezés

gyermekét az előszoba falába beépített, ma is meglévő barokk szekrénybe bújtatta. Mikor Károly fivéremmel nagyobb fiúk lettünk, ő tán 12 éves, én 14, apám nem akarta, hogy a nagy vakációt munka nélkül töltsük, meg­kívánta, hogy valami iparosságot tanuljunk ez idő alatt. Mert hát nem lehet tudni az élet fordulatát. Nekem a bognársághoz, Károly fivéremnek a kovácsmesterséghez volt kedve. Naponta ebéd után el kellett gyalogol­nunk a 3 km-re fekvő Szent Luka-i majorba, ahol a bognár és kovácsmű­hely volt, hogy ott dolgozzunk és megtanuljuk ezeket a mesterségeket. Nyakunkba akasztottak zöld posztóból készült, csinos tarisznyát, melybe édesanyánk a monogrammunkat is szépen belehímezte, megrakta ozsonná- val és útnak indultunk. Holt fáradtan érkeztünk esténként haza. Nyáron el is készítettünk egy taligával ellátott ekét, ezzel téve bizonyosságot ko­moly munkálkodásunkról. Utóbb kaptunk egy kis lovat, azzal kocsikáz- tunk, de az érettségi után már egy szép hátasló is rendelkezésemre állt. Órákon át barangoltam a szép erdőben, ezek feledhetetlenek. Persze köz­ben történt egyszer-másszor valami incidens is. Amint egy estefelé Szent Lukáról a farkaslaki erdő felé tartottam, keletről nyugatra, egy észak felé irányuló keresztútnál, amely hazavezetett, lovacskám oly hirtelen fordulatot csinált saját elhatározásából, hogy lefordultam róla. Nem tör­tént különös baj, de lovam jóval előbb jelentkezett az istállóban, mint magam. Többször megesett ilyesmi velem utóbb is, amikor eltűnődtem a természet szépségein, de nem történt soha komolyabb baj. Így belém rög­ződött az az erős hit, hogy szerencsés csillagzat alatt születtem, minden baj­ból szerencsésen megmenekülök. Szüleim nagyon vendégszeretők lévén, igen sokan látogattak meg bennünket, nyáron Kaposvárról. Egy alkalommal Szigethy Gyula Sándor, a kaposvári kórház igazgató-főorvosa jelent meg 2 fiával, Sándorral és Lászlóval. Lukafáról jöttek, ahol az üveggyárat tekintették meg. Nem me­hettek át Gálosfán anélkül, hogy a gazdasághoz tartozó híres nagy bor­pincét meg ne nézzék. Ez arról volt nevezetes, hogy ökörfogattal be lehe­tett oda járni, olyan széles boltozott útjai voltak a pincének, egy hegy­oldalba beépítve. Kitűnő borait is ismerték, különösen az ún. „szalmán fekvőt”, amit karácsonyig szalmán aszalódott szőlőből készítettek. Szigethy főorvosnak az volt az elve, hogy először a vármegyéjüket ismerjék meg fiai, majd az országot, mielőtt külföldi tanulmányútra indulnának. A fiúk oly jól érezték magukat, hogy ettől kezdődően, nyaranként gyakran he­tekig vendégeink voltak. A barátság a családok közt máig is fennáll. Lász­ló sajnos fiatalon elhunyt, de Sándorral utóbb Párizsban is együtt voltam, amikor orvosi tanulmányait befejezte ott. Abban az időben festettem ép­pen a „Vitatkozó francia papok” című képemet a Saint Germain de l’Auxe- rois templom előtt, esti fényben. S ha diner után sétáltunk, oda-oda állí­tottam Sándort a gázlámpa alá, hogy a világítási efektust tanulmányoz­hassam. Ott járt nálunk a kaposvári rokonoknál tartózkodó Kónyi József, velem egykori jogászfiú is, az országos gyorsíróiroda megszervezőjének, Deák Ferenc beszédei kiadójának, Kónyi Manónak a fia, akit nagyon megszerettem. Nagy tehetségű fiú volt, aki bizonyosan jelentős egyéniség­14

Next

/
Thumbnails
Contents