Kunffy Lajos: Visszaemlékezéseim - Somogyi Almanach 31-33. (Kaposvár, 1981)
Visszaemlékezés
földhözcsapták. Csak a legszükségesebbeket összecsomagolva egy kis kofferba, szinte apatikusan elindultunk. Bevittek a Mészáros utcában lévő pártháznak pincéjébe s ránkzárták az ajtót. A börtönnek kinevezett pincében rajtunk kívül csak egy fiatal angol nő volt 5—6 éves kislányával. A budapesti egyetemi angol lektor felesége volt. Azután behoztak még egy öreg orvost, aki a postásoknak volt orvosa. Eleinte hallgatott, majd bemutatkozva arra kért, hogy ha én kiszabadulnék innen közölném feleségével a történteket. Miután neki élelmiszere sem volt, megkínáltuk abból a kevésből, ami nálunk volt, de nem fogadott el semmit. Azt láttuk azonban, hogy valamit bevett, mély álomba merült, majd hörögni kezdett. Mi lett vele, nem tudjuk, mert egyszerre csak megnyílt a pince ajtaja és bennünket egy rendőr kíséretében kivezettek a Krisztina téri templom felé. A rendőr igen jóindulatúnak látszott s nem tetszett láthatóan neki a helyzet. Közben néhány nyilas jött utánunk, a rendőrrel valamit sugdolóztak, majd visszakísértek bennünket a Mészáros utcai pincébe, ahol forró teát és lekváros kenyérrel kínáltak meg bennünket, és az angol nőt. Egyszerre csak felszólítottak, hogy kövessük a rendőrt. Az angol nővel és annak kislányával kettőnket a rendőr elkísért az Attila utcába, ahol, ha jól emlékszem a 45. számú házban a 2. emeletre kísért fel, ahol egy kis modernül berendezett szép lakásban hagyott azzal, hogy pihenjünk le. Másnap reggel nem jelentkezett értünk senki, így arra gondoltam, meg kellene szöknünk innen, mielőtt megint értünk jönnek. De hová? Eszembe jutott, hogy a közelben lakik dr. Fóris László barátom. Körülnézve és nem látva semmi gyanúsat kiszöktem a lakásból, majd a házból és igyekeztem barátainkhoz eljutni. Nagy megrökönyödéssel fogadtak és azonnal felajánlották, hogy hozzájuk menjünk átmenetileg. így visszamentem feleségemért s vele együtt elindultam Fórisékhoz, akikhez baj nélkül megérkeztünk. Ök szeretettel fogadtak és a körülményekhez képest jól elláttak bennünket. Telefonáltam fiamnak Pestre, jöjjön át hozzánk, hogy megbeszéljük vele, hová menjünk, ahol biztonságban maradhatunk, mert nem akartam barátainknak esetleges kellemetlenséget okozni további ottmaradásunkkal. Fiam a Gellért szállodában tudott részünkre egy szobát kapni, értünk jött s vele átmentünk oda, ahol az ellátás is biztosítva látszott, jó óvóhely is volt. Azt reméltük, hogy a hamarosan végetérő szörnyű háborút itt fogjuk átélni. Itt pihentük ki, már amennyire a folytonos légitámadások miatt lehetett, az átélt izgalmakat, kellemetlen élményeket és az elszenvedett bánásmód fáradalmait. Aggódva vártuk ennek a szörnyű, embertelen, gonosz életformának megszűnését és az oroszok bevonulását. Eleinte ellátásunk elég jól volt biztosítva és a jó óvóhely biztonságosnak is látszott. Lassanként azonban mind több belövés történt a Gellért térre, így feleségem, aki addig ki-kijárt kicsit sétálni, már nem mehetett ki. Ekkor naplót kezdtem vezetni az eseményekről, amit sajnálatomra csak 5 napig folytathattam, mert leszorultunk mi is az óvóhelyre, ahol már nem lehetett írni és még kevésbé rajzolni, mert rendesen csak egy kis olajméoses világított. E naplóból ideiktatok néhány lapot. 1944. dec. 5. Miután a Gellért szállodába jöttünk lakni erős ágyúlövések hallatszottak folyton, úgy két héten át, délnyugati irányból. Azt mondták Csepelről lőnek már az oroszok. Egy öreg liftes, aki Budafokról 134
