Kunffy Lajos: Visszaemlékezéseim - Somogyi Almanach 31-33. (Kaposvár, 1981)

Visszaemlékezés

mogytúrra visszamenni, ahol pedig már mindkettőnk haladottabb korában, távol orvostól és patikától, bizony nehezebb volt az élet. Betegségem miatt nem tudtam jelentősebb figurális dolgokat feste­ni, inkább csak kisebb tájképeket, amikor közben jobban éreztem ma­gam. Ebben az időben festettem azokat az egy seance alatt készült olaj- festményeimet. Indíttatva éreztem magam ezekből a megváltozott tech­nikával készült munkáimból egy kis kollektív kiállítást rendezni, főleg, hogy ezeket kollégáimnak bemutassam. A kiállítást a Tamás galériában 1942-ben rendeztem. A sajtó nagy elismeréssel fogadta ezen kiállításo­mat, úgy találták, hogy fiatalosabban festek. A kiállítás alatt ugyan nem, de utána ezen képeimből elég sokat eladtam. A főváros is vásárolt tőlem. Közben az esztelen háború és politikai események mindig rosszab- bakra fordultak, előrelátható volt az ország szörnyű, veszélyes helyzete, mely napról napra romlott. Ilyen izgalmas és idegesítő körülmények kö­zött a művészeti munkát is csak néha és kedvtelenül folytattam, míg el­érkezett az 1944-ik év. A németek tavasszal történt bevonulása már tel­jesen világosan mutatta a mögötte lévő szándékot, már az eddig optimis­ták is kezdték belátni azt a rettenetes krízist, mely felé a helytelen poli­tikát folytató államférfiak az ország hajóját vezették. Sokáig töprengtem, hol éljük át a most már rohamosan közeledő változást, melynek mielőbbi bekövetkezését vártuk, és reméltük. így júniusban Budapestre utaztunk feleségemmel. Budapestre ér­kezve fiam a Pannónia szállodában vett lakást részünkre, ahol pár hetet töltöttünk. Egyszerre csak német tisztek jelentek meg és követelték az egész szállodát, így innen ki kellett hurcolkodnunk. Budán a Pasaréten egy kis pensióban vettünk ki szobát, remélve, hogy ott átvészelhetjük a még hátralévő időt. Ez sem hozott azonban megnyugvást, sőt közelről látva az észnél­küli vergődését és teljes elvadulását a tehetetlen és bűnös vezetőknek, a fajuk és politikai állásfoglalásuk miatt üldözött emberek rettenetes sor­sát, mélyen elkeserített, feldúlt. Szégyeltem, hogy ember vagyok, hogy azokhoz tartozom, akik a tudomány és technika csodálatos vívmányait csak a rombolásra, pusztításra használják fel és nem a megértésre, mely az egyetlen célravezető út ember és ember, népek és nemzetek között. Az emberiességükből kivetkőzött és megvadult, üres, sőt gonosz jel­szavakkal handabandázó emberek gondolkodásmódja, ami a napilapok­ban is megnyilatkozott, magatartásuk, mely szadista módon igen sok eset­ben dicsőítette az emberek megkínzását, deportálását és elpusztítását, csak fokozta iszonyomat ez ellen az életforma ellen. Nem tudtam dolgozni. El­eljártam egy-egy kollégához, így Teles Ede szobrászhoz, aki kitűnően in­duló reliefet készített rólam, de ez tönkrement, mert egész műtermét rom­má lőtték. Többször meglátogattam Márffy Ödön kollégámat, aki a Szamóca utcában egy szép, saját villában lakott. Mi lett ebből pár hónap múlva? Istállót csináltak belőle a németek. A szép bútorokat kihordták a védősáncok elé! Ebben a nyomott hangulatban éltünk hát, míg egy nap, november 17-én reggel két nyilas ránktörte pensióbeli szobánk ajtaját és megparancsolták, hogy azonnal menjünk velük. Minden értékünket el­vették, nekem aranyórámat is elvették, feleségemnek hallógépét pedig 133

Next

/
Thumbnails
Contents