Kunffy Lajos: Visszaemlékezéseim - Somogyi Almanach 31-33. (Kaposvár, 1981)

Visszaemlékezés

mogytúrra visszamenni, ahol pedig már mindkettőnk haladottabb korában, távol orvostól és patikától, bizony nehezebb volt az élet.

Betegségem miatt nem tudtam jelentősebb figurális dolgokat festeni, inkább csak kisebb tájképeket, amikor közben jobban éreztem magam. Ebben az időben festettem azokat az egy seance alatt készült olaj- festményeimet. Indíttatva éreztem magam ezekből a megváltozott technikával készült munkáimból egy kis kollektív kiállítást rendezni, főleg, hogy ezeket kollégáimnak bemutassam. A kiállítást a Tamás galériában 1942-ben rendeztem. A sajtó nagy elismeréssel fogadta ezen kiállításomat, úgy találták, hogy fiatalosabban festek. A kiállítás alatt ugyan nem, de utána ezen képeimből elég sokat eladtam. A főváros is vásárolt tőlem.

Közben az esztelen háború és politikai események mindig rosszab- bakra fordultak, előrelátható volt az ország szörnyű, veszélyes helyzete, mely napról napra romlott. Ilyen izgalmas és idegesítő körülmények között a művészeti munkát is csak néha és kedvtelenül folytattam, míg elérkezett az 1944-ik év. A németek tavasszal történt bevonulása már teljesen világosan mutatta a mögötte lévő szándékot, már az eddig optimisták is kezdték belátni azt a rettenetes krízist, mely felé a helytelen politikát folytató államférfiak az ország hajóját vezették. Sokáig töprengtem, hol éljük át a most már rohamosan közeledő változást, melynek mielőbbi bekövetkezését vártuk, és reméltük.

így júniusban Budapestre utaztunk feleségemmel. Budapestre érkezve fiam a Pannónia szállodában vett lakást részünkre, ahol pár hetet töltöttünk. Egyszerre csak német tisztek jelentek meg és követelték az egész szállodát, így innen ki kellett hurcolkodnunk. Budán a Pasaréten egy kis pensióban vettünk ki szobát, remélve, hogy ott átvészelhetjük a még hátralévő időt.

Ez sem hozott azonban megnyugvást, sőt közelről látva az észnélküli vergődését és teljes elvadulását a tehetetlen és bűnös vezetőknek, a fajuk és politikai állásfoglalásuk miatt üldözött emberek rettenetes sorsát, mélyen elkeserített, feldúlt. Szégyeltem, hogy ember vagyok, hogy azokhoz tartozom, akik a tudomány és technika csodálatos vívmányait csak a rombolásra, pusztításra használják fel és nem a megértésre, mely az egyetlen célravezető út ember és ember, népek és nemzetek között.

Az emberiességükből kivetkőzött és megvadult, üres, sőt gonosz jelszavakkal handabandázó emberek gondolkodásmódja, ami a napilapokban is megnyilatkozott, magatartásuk, mely szadista módon igen sok esetben dicsőítette az emberek megkínzását, deportálását és elpusztítását, csak fokozta iszonyomat ez ellen az életforma ellen. Nem tudtam dolgozni. Eleljártam egy-egy kollégához, így Teles Ede szobrászhoz, aki kitűnően induló reliefet készített rólam, de ez tönkrement, mert egész műtermét rommá lőtték. Többször meglátogattam Márffy Ödön kollégámat, aki a Szamóca utcában egy szép, saját villában lakott. Mi lett ebből pár hónap múlva? Istállót csináltak belőle a németek. A szép bútorokat kihordták a védősáncok elé! Ebben a nyomott hangulatban éltünk hát, míg egy nap, november 17-én reggel két nyilas ránktörte pensióbeli szobánk ajtaját és megparancsolták, hogy azonnal menjünk velük. Minden értékünket elvették, nekem aranyórámat is elvették, feleségemnek hallógépét pedig

133