Kunffy Lajos: Visszaemlékezéseim - Somogyi Almanach 31-33. (Kaposvár, 1981)

Visszaemlékezés

A második kiállítás Ivánjával, fájdalom, nagyon rossz, szomorú időre esett. Édesatyám hunyt el akkor, március 4-én, 96 éves korában. Már előkészületben volt kiállításunk, amikor nagyon gyengülni kezdett, és álmatlanságról panaszkodott. Azt mondta, hogy az Úristen tán azt akarja, töltse már a hátralévő idejét ébren. Mi bíztunk benne, hogy a 100 évet megéri, mert kitűnő szervezete volt. Egyik öregapja és öreganyja túlélték a 100 évet. Az utolsó reggel is még maga öltözködött fel, engem kért kísérjem ki az ebédlői asztalához, rendesen megreggelizett, utána rágyújtott az ő kedvelt trabuco szivarjára. Légzése azonban már nehéz volt, elmentem orvosához, nővérem mellette maradt. Délben hazajövet meglepetéssel láttam, hogy ebédjét jó étvággyal elfogyasztotta már, holott sohasem fordult még elő, hogy bennünket meg ne várt volna az ebéddel. Éppen Sárközy- né, a volt főispán felesége, földszinti lakója volt nála látogatóban. Vele még elbeszélgetett s mint nagy nőtisztelő, távozásakor kézcsókot intett feléje. Épp akkor érkezett meg az orvos, aki megvizsgálta és megállapította, hogy milyen jó testi kondícióban van, azonban hirtelen elgyengült, lefektettük a díványra, összekulcsolta kezeit, mintha imádkozna és minden szenvedés nélkül egyszerre csak meghalt. Ideális halál, ilyent kívánnék magamnak is. Pedáns ember volt: előző napokban átadta nekem kasszakulcsait, megmutatta, hogy nyissam azt ki, tájékoztatott, hol vannak fontosabb iratai és pénze. Magas kora ellenére még ő volt feje a családnak. Nagy űr támadt távozásával. Megszűnt kaposvári otthonom is.

A szép, olasz renaissance stílusú házat nővérem örökölte. Temetése nagy részvét mellett folyt le, mert az öregurat mindenki ismerte és tisztelte. Amíg járni tudott és úgyszólván az utolsó napig, a Nemzeti Kaszinóba naponta eljárt az újságokat elolvasni és ezt oly pontosan csinálta, hogy amikor botjával végigkopogott a Somssich Pál utcán, mindenki tudta, hogy fél 10 óra van. Mint utolsó garibaldistának, az olasz király és kormány is koszorút helyeztetett el sírjára.

Atyám ugyan csak kereskedelmi középiskolát végzett Nagykanizsán, amely abban az időben a legjobb volt az országban, de sokat olvasott, tájékozottsága volt minden irányban és kitűnő ítélete volt. Azáltal, hogy Olaszországban járt ifjúkorában, ez látkörét nagyon tágította és érdeklődése a művészet iránt is felébredt. Járatott illusztrált olasz lapokat. Abban az időben kezdték feltárni az indiai műemlékeket, melyeket ezen illusztrált lapok reprodukáltak. Ezeket nekünk gyerekeinek is mindig megmutatta. A piktúrát nagyon élvezte. Emlékszem, hogy amikor 19—20 éves koromban Gálosfán egy kaposfüredi fuvaros poszka lovait festettem, amint a kocsihoz kötve eszik a takarmányt, nagyon gyönyörködött ebben a képemben, milyen jól visszaadtam azok karakterét. Dacára annak, hogy szerző ember volt, nem becsülte túl az anyagi javakat. Törekedett ugyan, hogy három fiának juttasson megélhetési alapot, de amikor ez nem egészen kívánsága szerint sikerült, abba is belenyugodott. Ennek okát az általános gazdasági viszonyokkal indokolta és ilyenkor azt szokta mondani, nézzünk hátrafelé is, hogy sokan még rosszabbul állnak és mégsem panaszkodnak. Gyerekeinek mindent megadott, amit a gondos polgári nevelésük igényelt.

130