Kunffy Lajos: Visszaemlékezéseim - Somogyi Almanach 31-33. (Kaposvár, 1981)

Visszaemlékezés

haladását mutatott fel a technika és az élet minden terén. Az életstandard óriási módon megnőtt. Őrültnek tartottuk volna ezt lerombolni és a technikai haladást egymás elleni harcban felhasználni. A szociális institúciók is mindinkább előtérbe léptek és ha meg is volt a küzdelem a munkásság és a kapitalizmus között, bízni lehetett a békés kiegyezés lehetőségében. Amikor XIII. Leó pápa „Rerum Novarum” kezdetű híres enciklikáját kibocsátotta, elismerve a szociális tanok jogosultságát, általános megnyugvást keltett. Igazi krisztusi állásfoglalás volt. Megdermedtünk, mikor 1914 júliusában a háború valósággá vált.

Nem régen térve haza Párisból, ahol a politikai életben oly nagy szerepet játszó Clemenceau család tagjaival benső barátságban voltunk, szinte szerettem volna visszarepülni, velük szót érteni, őket kérni, értsük meg egymást, ne harcoljunk egymás ellen. Persze naív elképzelés volt ez.

Az első világháború a nemzetek lelkesedésével, nagy elánjával kezdődött, mert az én generációm és különösen az utánam következő, nem is ismerte a háború borzalmait. Meg kell vallanom, hogy kezdetben nagy szomorúságot éreztem, hogy nem vehetek részt benne és elmulasztok nagy művészi impressziókat. Nálam fiatalabb, 30 éves gazdatisztemet Busy Balázst, mindjárt az első korosztályokkal bevonultatták és nekem kellett a gazdaság vezetését átvennem. Szigorú háborús rendeletek voltak ugyanis, hogy a legnagyobb intenzivitással kell gazdálkodni, mert nekünk kell a hadsereget táplálni. Mikor az első falumbeli sebesült Komáromi Vince (aki a Szerelmesek című képem egyik modellje volt) hazaérkezett, felkötött karral és bekötött fejjel, akkor tudatára ébredtem, hogy nem tréfa a háború. Dédelgettük Vincét, a legfinomabb ételekkel, befőttekkel elláttuk, hogy mielőbb meggyógyuljon. Vele kapcsolatosan kitérek egy epizódra. Kikérdezve őt háborús tapasztalatairól, egyebek közt elmondta, hogy Sábáénál kivívott győzelmük után két órai szabad rablást engedélyeztek nekik. Ő — gondolva, hogy legérdemesebb lesz egy ékszerüzletbe behatolni, ott színültig telerakta borjúját ékszerekkel és drágakövekkel. Fordult azonban a kocka, úszva menekültek a Száván át. Ő tudott úszni, hát bátran belevetette magát a vízbe, hátán a megtömött borjúval, de egy katonatársa, aki kevésbé jól úszott, belekapaszkodott az ő borjújába és gátolta az úszásban. Nem volt mit tennie, megoldotta derékövét és ezzel a borjú elhagyta a vállát, vele katonatársát is. A végső veszélyben inkább az életét mentette, mint az ékszereket.

A világháború kitörése gátlólag hatott minden emberi és művészi törekvéseimre. Negyvennégy éves voltam, tehát férfikorom teljében, amikor a legproduktívabb munkálkodást fejthettem volna ki. A gazdálkodás túlságosan igénybevett, de azért minden szabad időmet festésre használtam fel. Napjában kétszer is kilovagoltam a Hársas pusztára ellenőrizni a napi munkateljesítményt. Szerencsére volt egy kitűnő dupla pónilovam, erős tüdővel, acélos lábakkal, amely akár egy ügetésben száguldott velem ki a pusztára. Orosz ló volt, szürke, melyet Szigethy Sándor kórházigazgató főorvos barátomnak főhadnagy öccse fogott el a Dri- nánál és egy nagyobb lovat kívánván, nekem eladta. Drina is lett a neve. Kedves állat volt, Szabó István kocsisom azt mondta rá: ez a kis ló a gazdaság bokrétája. A Hársas pusztán akkor egy öreg gazdám volt Gergye

113