Kunffy Lajos: Visszaemlékezéseim - Somogyi Almanach 31-33. (Kaposvár, 1981)

Visszaemlékezés

A gazdasági ügyek miatt tovább visszatartva, már havazott, mikor Somogytúrt elhagytuk. így alkalmam volt néhány havas tájképet is festeni és magammal vinni Párisba. Korombeli fiatal festők éppen kiállítást rendezve, valahol a boulevard Pereire-en, egy alkalmi helyiségben ki is állítottam ezeket, mert kollégáimnak nagyon tetszettek. Sajnos ezeknek sikerültebb darabjait az első világháború alatt sequestrált kollekciómból ellopták. Csak a Somogytúr hó alatt című képem egy fényképe maradt meg.

Távozásunkkor Somogytúron szomorúan vett tőlünk búcsút az én kedves tiszteletesem. Szászy József. Mintha csak érezte volna halála közeledését. Már 1905 óta özvegy volt, egy gazdasszony viselte gondját és legnagyobb változatosság életében az volt, hogy nyáron át velünk lehetett. A nagy portrai-n kívül is sokszor megörökítettem. Egy jól sikerült szénrajzot róla kisöccsének, Szászy Bélának, aki igazságügyi államtitkár volt, ajándékoztam.

50 évig volt népszerű papja Somogytúrnak. Mikor 1911-ben So- mogytúrra visszatértünk, fiatal paphelyettese Boda, elmondta szomorú végét. Csak rövid ideig volt fekvő beteg, mikor látogatóba jött hozzá a kúrátor. Nemes Jónás, odaült az ágya mellé és úgy vigasztalta: Na Tisz- teíetes Uram, most meghal! Erre úgy elszomorodott, hogy befordult a fal felé és meghalt. De meghagyta a kúrátornak, hogy azt a tölgyfapadot, amelyen én őt festettem, szállítsák át hozzám, azt nekem ajándékozza.

Mivel ebben az időben főleg cigányokat festettem, azt hiszem, 1911- ben a Tanácskozó cigányok szerepeltek tőlem a Nagy Szalonban. Zoltán fiamat természetesen Párisban is taníttattuk. De nyáron Somogytúron is tanult az iskola tanítójától és rendesen levizsgázott ősszel Kaposváron Gulyás tanfelügyelő előtt. Tervünk ugyanis az volt, a középiskolát már Magyarországon végezze, mert magyart akartunk belőle nevelni. Ha a középiskolát is Párisban végzi, ottani serdülő if jakkal köt barátságot, francia szellem fogja áthatni és elidegenedik tőlünk és hazájától. Nehéz elhatározás volt, de 1913 őszén nem vittük ki már magunkkal Zoltánt Párisba, hanem Keszthelyre, az ottani, kitűnő hírnévnek örvendő premontrei gimnáziumba vetettük fel. Károly fivérem éppen nálunk volt, mikor Zoltánnal indulóban voltunk Keszthelyre, velünk jött ő is, hogy megfelelő helyet biztosítsunk a fiúnak. Mivel ilyent nem sikerült mindjárt találni, Berzsenyi Gerő keszthelyi közjegyző barátom vette oltalma alá azzal, hogy ő majd megfelelő helyet fog neki találni, ami hamarosan sikerült is Ma- tékovics ny. csendőr ezredesnél, akinek fiatal felesége diplomás tanárnő volt. Jobb helyre nem is kerülhetett volna. Megismerkedvén Berkes Ottó igazgatóval és a tanárokkal, nyugodtan hagytuk el a kis fiút. Tavasz kezdetén én már meg is látogathattam, mert, gazdatiszti változás miatt, haza kellett jönnöm Somogytúrra. Innen visszatértem Párisba és továbbutaztam Fontenay Le Comte-ba Clemenceauékhoz, mert távollétem alatt Michel elvitte oda feleségemet. Erről a látogatásunkról fentebb már beszámoltam. Náluk festettem néhány tájképet és Georges-ról, a nagyobb fiúról arcképet. Ezzel kapcsolatban eszembejut, az öreg Clemenceau szellemes megjegyzése egy portré előtt, melyet Paussinger bécsi festő csinált Paul Clemenceau feleségéről, fiatal korában, aki Tuckerkandel bécsi or106