Kunffy Lajos: Visszaemlékezéseim - Somogyi Almanach 31-33. (Kaposvár, 1981)
Visszaemlékezés
amikor behoztak ennivalót a festés alatt a császárnak, saját tányérjából kínálgatta Lászlót, hát: egy tálból ettem a német császárral, mondta. Igaza volt Andrássynak, amikor Madridban nekem azt mondta: nem is nevezheti magát az fejedelemnek, akit László le nem festett! László portréfestői reputációja XIII. Leó pápa arcképével indult meg. A képnek Pá- risban is nagy sikere volt. Kiemelték, hogy a nagy pápa spirituális lényét mennyire kifejezésre juttatta. Hohenlohe német kancellár arcképe nagyobb virtuozitással volt már festve, és ezzel Párisban hors concours lett. Kétségtelen, hogy László kortársai közt voltak nagyabb portretisták is, mélyebbre hatolok, de volt Lászlónak egy olyan tulajdonsága, amely érthetően sokat számított a megrendelők előtt: szimpatikusnak mutatta be alakjait úgy, ahogy az illetők szeretnének kifelé megjelenni. Tényként állapítható meg, hogy a 19. század utolsó negyedében két magyar festőnek volt csak világneve, Munkácsynak és Lászlónak. Mikor a következő évben Párisba jött, és egyedül voltunk műtermemben, panaszkodott, hogy a portréfestés már nagyon fárasztja és az a terve, építtet magának villát, műteremmel Münchenben, ott reméli nyugodtabban fog élni, mint Londonban, festhet majd mást is, mint portrét, de az a gondolat is vezeti a tervében, hogy közelebb jutva hazájához inkább lesz lehetősége fiait magyarrá nevelni. Én erre mindjárt megjegyeztem, ez aligha fog menni, mert egy angol anya csak angolnak fogja nevelni gyermekeit. Az első világháború kitörésekor mégis a politikai helyzet arra kényszerítette, hogy az angol állampolgárságot vegye fel, nehogy családjától elválasszák. Még így is voltak kellemetlenségei az Angliában internált magyarok támogatása miatt. A háború végeztével mindent elkövetett, hogy Magyarországnak segítségére lehessen. Sógorát, Guinesst, a nagy sörgyárost elküldte Budapestre, hogy megindítsák Magyarországgal a kereskedelmi kapcsolatokat és erre a célra saját tőkéjét is rendelkezésre bocsátotta. Mikor a húszas évek elején Mussolinit festette, a mi javunkra hangolta és amikor Bethlen először utazott ki Londonba, Lászlónál találkozott azokkal a politikusokkal, akikkel egyébként nem juthatott volna érintkezésbe. Ennek viszonzásául, amikor László Magyarországra jött a háború után, a kormányzó vendégének tekintette és nála lakott Gödöllőn. Bethlenék is nagy estélyt adtak tiszteletére a miniszterelnöki palotában. Kiváló jellembeli tulajdonságai révén baráti viszonyba került mindazon egyénekkel, akiknek családjában arcképet festett. Csak el kell olvasni Clermont Tonnerre grófné. Grammont hercegné memoárjait, amelyekben szépen ír Lászlóról. Az 1910-ig évi londoni tartózkodásunk alatt nagyon alaposan kiélveztük a National Galerie-t, a Tacke képtár és Wallace Collection remek képeit. Wallaceról feljegyzem, hogy ezen gyűjteményét, amelyet egy életen át Párisban gyűjtött össze, Páris városának szánta, de ki volt kötve a határidő, mikor a gyűjtemény múzeumszerű rendezésének késznek kell lennie. Ezt Páris elmulasztotta és így került London tulajdonába a gyűjtemény, melynek világhírű kincse. A Kensington Múzeumban annyi látnivaló volt, hogy reggel oda bemenve délután 5 óráig ott maradtunk, a záróráig és akkor jutott eszünkbe, hogy az ebédről is megfeledkeztünk. 103
