Takács Lajos: A Kis-Balaton és környéke - Somogyi Almanach 27-29. (Kaposvár, 1978)
XIII. A sás és hasznosítása
vett szerszámoknak. A continuitást, mint utaltunk rá, a római kortól fogva az itt folyamatosan megtelepült népek biztosították, melyek ha huzamosabban megállapodtak, kénytelenek voltak használni e praktikus szerszámokat. A magyarok az előttük legutóbb megtelepült szlávságtól vehették át a legtöbb helyen, s valószínűleg éppen a Kis-Balaton környékén. Ha a matuka szláv szó, lehetséges, hogy a mi szavunkban éppen e szónak a hajdani vágószerszámra is kiterjedő jelentése rögződött, és speciális körülmények között őrződött meg. Az a tény viszont, hogy az ide települt, s a megtelepedés előtt még ily vágóeszközökkel nem rendelkező magyarság az új eszközökre korántsem egységes elnevezést alkalmazott, arra is utalhat, hogy e szerszámokkal való megismerkedése nem egyetlen nép révén, s talán nem is egyszerre történt. Az itt talált viszonylag egységes, azonos típusba sorolható vágóeszköz-anyagot ezért is nevezhette oly változatosan még akkor is, ha azokat azonos szerepkörben használta. E vágóeszközökkel, melyeknek terminusait, típusbeli összefüggéseit, s eredetét próbáltuk az eddigiekben áttekinteni, dolgoztak egyébként akkor is, hogy gyékényt szedtek. A gyékénynek (Typha) két változatát ismerték a Kis-Balaton környékén: a kemény és puha gyékényt. Nagyobb jelentősége valójában csak ez utóbbinak volt, hiszen ennek leveleit használták a pintérek a hordók összeillesztésekor, de ezt alkalmazták a szőlősgazdák is a hordók dugójának beerősítésére. E puha gyékényt, éppen a hordókészítésben elfoglalt nagy jelentősége következtében nevezték pintérgyékénynek. (Typha latifolia). A kemény gyékényből esetleg szatyrot, takarót kötöttek, de ezt is csak újabban tették. 4. A pás felhasználása takarmánynak, alomnak Ezeket a sásféléket és gyékényeket szedték tehát a Kis-Balaton körül rövid nyelű görbe késsel, melyről a fentiekben szóltunk. De még a fenti sást is, ha takarmányt akartak belőle, már kaszálni szokták. De éppenúgy kaszálták azokat a durvább sásfajtákat is, amelyeket esetleg szénának, de leginkáb csak alomnak alkalmazhattak. Ezekről kell a következőkben röviden szólnunk. Nagyobbrészt csak alomnak kaszálták a ciccogató sást (Carex riparia), mely vizes, lapos helyeken nőtt, s melynek levele széles, hamvas, szinte kékes színű. Az állatok ugyan fiatalon szívesen ették, azonban széles levelei következtében nehezen száradt s így a vastag rend, mit belőle kaszáltak, többnyire száradás előtt elromlott, elrothadt. Ősszel, télen viszont már e vastag levelei is összefonnyadtak, s alomnak lehetett kaszálni. A rövidebb sások közül csak alomnak volt jó a hamvas sás (Carex glauca Muor), mely inkább a döngöletesebb, szárazabb helyeket szerette, s melynek szára igen kemény volt. Hasonlóképpen csak alomsásként emlegették a gombos sást, (Bolboschoenus maritimus [L]), mely leginkább a zsombékok között nőtt, és szintén igen kemény szálú volt. Még alomnak sem tartották alkalmasnak viszont a dögsást (Acorus calamus), melynek büdös, émelygős szaga még a berekben is érezhető volt, 142
