Takács Lajos: A Kis-Balaton és környéke - Somogyi Almanach 27-29. (Kaposvár, 1978)
V. Vadászat, madarászat
A rókát viszont többnyire csapdával fogták, mely két összecsapódó fogazott vasból állt s amelynek érzékeny nyelvére helyezték el a csalétket. A rókacsapdával, mely nagyobb méretű volt, olykor vidránál is próbálkoztak. A nyulakat puskával is fogták, azonban télen, amikor nagy hó esett, a nyulak által kitaposott csapásokon, ha azok bokros helyeken vezettek át, hurkot vetettek, hogy az átszaladó nyúl benne fennakadjon. Ha a hurokvetés a házhoz közel esett, megtörtént az is, hogy saját kutyájuk vagy macskájuk akadt fenn benne. 2. Madarászat a berekben A vadfogásnál nagyobb jelentőséget tulajdonítottak, különösképpen a pásztorok a madárfogásnak, pontosabban annak az élelem-pótlásnak, amit a madarakból nyertek. A madarak jelentős részének húsát és tojását is rendszeresen fogyasztották, sőt volt idő, amikor a kint lévő pásztornak ez tette ki fő táplálékát.8 A madarakat ugyan egész évben vadászták, mégis a legnagyobb mértékű tavasszal volt a madárfogás, amikor a vadrécék és vadlibák vagy helyi nevükön vadzsibák kezdtek nőni, de még nem tudtak jól repülni. Akkor bottal is leütötték őket, de méginkább valamelyik ügyes kutyával szedették össze e finom húsú állatokat. Nyárra viszont már „megszűnt a vadaknak a mászkálása, már tudtak repülni”, így vagy puskával lőtték le, vagy bottal dobták le őket. Egyébként is a pásztoroknak, amint emlegették, „furkósbot volt a puskájuk”. A hajdani pásztorok ezt a marhaőrző botnál valamivel rövidebb, tehát a gyors és pontos dobásra alkalmasabb botot oly ügyesen kezelték, hogy — mint mondták — „a fácánt is ledobták röptében”. Persze csak akkor, ha nagyon figyeltek, ha. várták felröptét valamely helyen, ahol zsákmányt gyanítottak. A pásztoroknak egyébként éppen a madarászat érdekében, több, dobásra jól kiegyensúlyozott botja is volt, melyéket, ha lesre mentek, vittek magukkal. Fácánon kívül vadásztak még vadlúdra és vadrécére is. A megfogott madarat a pásztorok azonnal el is készítették. „Bevittük a tanyára, letollaztuk, kivettük a belit, rátartottuk a parázsra és úgy sült”. A tollazást csak ott végezték forró vízzel, ahogy a faluban is a baromfiakat is tollazni szokták, ahol a feleség is kint élt a tanyán, aki ezt a munkát elvégezte. Ha a férfiak magukban voltak, többnyire csak úgy intézték el, hogy a madarat besározták és a sáros állatot izzó parázsba takarták, ahol kb. fél óráig hagyták fülledni, melegedni. A megkeményedett sárt csak letördelték a madárról s vele együtt jött a sárba ragadt tollazat is. A megmelegedett, átfülledt húsból a visszamaradt szálakat is könnyedén ki lehetett húzogatni. Rendszerint csak e tollazás után bontották fel az állatot és dobták ki a belét, hogy az így nyert tiszta húst a parázson nyugodtan megsüthessék. A sütést nyárson végezték, melynek erős, hosszú nyelet hagytak, melynél fogva kényelmesen süthették, forgathatták a madárhúst. Vagy, 53
