Takács Lajos: A Kis-Balaton és környéke - Somogyi Almanach 27-29. (Kaposvár, 1978)
V. Vadászat, madarászat
ahogy azt a zalavári Horváth János elmondta: „Raktunk tüzet, csináltunk egy botból nyársat és arra rászúrtuk a húst. Besóztuk, paprikáztuk, aztán úgy szúrtuk a földbe a nyársat, hogy a parázsra hajoljon. Ezután mentünk a dolgunkra, nem is kellett forgatni. Fél óra alatt készen lett, szép pirosra megsült és mi a fiatal húst csontostul megettük.” Idősebb madarat, akár vadrécét, akár fácánt is meg lehetett sütni nyárson, de húsa így kemény, rágós lett. Ezért ezekre szívesebben áldoztak több időt, különösen akkor, ha feleségük is velük volt. A nagyobb állat húsát érdemes volt fazékban is elkészíteni. Vagy zsírban sütötték meg, vagy pörköltnek feldarabolva készítették el. A bőséges madárhús mellett ugyancsak bőséges volt tavasszal a pásztorok madártojás fogyasztása is. A berek sűrűjében költő madarak fészkeit rendszeresen látogatták és a tojás ebben az időben rendszeres étkeik közé számított.9 „Szedtünk egy bőrtarisznya tojást és megvolt az ebédünk, vacsoránk” •— hallhattuk a pásztorok visszaemlékezéseit. Ették sütve, de gyakran csak nyersen fogyasztották. Az éhes ember egymás után hörpintette le a friss tojásokat. A pásztorok, akik tavasztól őszig a berekben, a szigeteken éltek, naponta találkoztak a sokféle madárral, melyeknek a berek adott menedéket és költőhelyet. Jól tudták azt is, melyik hol szeretett fészket rakni és költeni. Így például a vadréce leginkább a zsombékra rakta a fészkét, míg a vadlúd a nádasba: letördelte a nádat, a víz fölé fészket csinált és abba rakta tojásait. A bébic, mely bár nem volt vízi madár, de a víz mellékén gyakran megjelent és ezért a pásztorok is jól ismerték, a mocsár szélén, a földön készített fészkében költött. Ugyanígy a fogoly is inkább a mezőn rakta le tojásait. A fácán, mely szerette a berek sűrűjét, a bokros sűrűt, a remicet szokta választani egyszerű fészkéül. Az igazi vízi madarak, mint a gém, vagy a sárca a vízen is költöttek: a gém a nádasban, a sároa a sűrű sás között készítette el különleges fészkét, amely a vízen úszott. E sokféle madár közül, amit a berekben és a berek szélén számon tartottak, leginkább a vadréce és a vadlúd tojásait kedvelték. Ez utóbbi volt a legkiadósabb, legnagyobb is, és ízre is a leginkább megszokott. A sárcatojás ugyanis, mint mondták, halízű volt és ezért nem mindenki ette meg. A gémtojást pedig egyenesen útálták és el is kerülték, mivel e madár „mindenféle férget: kígyót, békát megevett”. Jó volt még a fácán- és bibictojás is, bár ezekből keveset találtak a berektől körülvett szigeteken. Egyébként is kicsinyek voltak, különösen a bibictojás, és ha ráakadtak, többnyire feltörték és ott helyben megitták. A tojást egyébként meg kellett keresni, fel kellett kutatni a berekben. Éppen ezért be kellett menni zsombékos, vizes területre, hol a madarak fészkeiket rakták. Tojásszedő útjaikon rendszeresen hosszú botjukkal, melynek jellemzően sárcázó bot volt egyik helyi neve, tapogatták ki maguk előtt az utat és ezzel is segítették át magukat az egyik zsomlbékról a másikra.10 E bot, mint említettük, rendszerint ágasan végződött, hogy vele a zsombék tövére támaszkodhassanak és ha kellett, énnek segítségévei ugorjának. Ágas vagy kétágú botnak is nevezték e hasznos segítőket, melyeknek ha egyik ága letörött vagy nem akadt elég erős és hosszú bot, 54
