Takács Lajos: A Kis-Balaton és környéke - Somogyi Almanach 27-29. (Kaposvár, 1978)
V. Vadászat, madarászat
télén volt a panasz a jobbágyok jogtalan vadászata, vadfogása ellen. A Széchenyi uradalom peresztegi vezetősége is azért fordult 1826-ban panasszal a szomszéd földesúrhoz,4 mivel a fülesi jobbágyok „vadászni, tőröket fel állítani, ’s így nyulakat, fáczányokat, foglokat fogni meg nem szűnnek”. Ez a titokban végzett vadászat szinte mindenütt hasonlóképpen folyt, ahol a nagy erdőségekben bőséges vadállomány nevelkedett. Ennek pusztítását egyébként a parasztság előtt az is indokolta, hogy vetéseiket, termésüket a vadkároktól megóvják. Nem csodálkozhatunk ezek után azon sem, hogy a berek körüli falvak népe és a berki pásztorok is rendszeresen vadásztak és vadászeszközeik közül nem hiányzott a lőfegyver sem. A nagyobb állatokat, mint az őzet, szarvast, vaddisznót vagy éppen a vidrát puskával szokták elejteni. Ez utóbbi a Kis-Balaton különleges állatai közé számított, melynek húsát is enni szokták. Vadászni csakis télen lehetett, de akkor is különleges módon, a jégen, amire a feltételezett vidra-hely közelében szénát hintettek és arra fekve várták, puskával a kézben a vidra feltűnését. „Vidralesre szénát visznek ki a Kis-Balatonra, melynek vannak olyan hevessei, melyek nem fagynak be — emlékezett vissza e vadászatot is jól ismerő Horváth János —. Sem pisszenni, sem pipázni, sem mozogni nem volt szabad ilyenkor. Éjféltájban szoktak kijönni és játszanni...” — mesélte —. A jégen hemperegtek, a másiik rája, majd mentek mindaddig, amíg hevest nem találtak. Ha találtak, összejöttek, négyen, hatan, sőt nyolcán is. Ott játszadoztak. De ha észre vették az embert, villámgyorsan bele a vízbe.” Ilyen alkalommal, míg kint hemperegtek, szokták a vidrákat lőni. A szarvast, őzet, vagy a vaddisznót alkalomszerűen fogták el. Télen disznóölés táján viszont akadt olyan, aki sok kolbászt szeretett volna tölteni, s disznajához, ha szerencséje volt, hozott egy szarvast is. A lőfegyvernek azonban mindezeknél nagyobb jelentősége volt a kártékony vadak elejtésében. A róka és a farkas volt a két fő ellenség, amely a berekben megbújt. Több helynév is tanúsítja a berek mellett és a Zala völgyében e két állat gyakori tanyázását. Zalalövőn például már az egyik 1713-as szövegben is szerepelt a „Farkasok részire való rét”, míg Vaspörön 1750-ben „farkaskút”-ról történt említés.5 A Garabonchoz tartozó Babos szigeten pedig az egyik 1757-es adat szerint „Róka luk” nevű helynév található.6 Míg az utóbbi helynévnek nevet adó rókák főleg a baromfiakra voltak veszélyesek, a farkasok, ha éheztek, állatot, embert is megtámadtak. S bár konkrét esetről adatközlőink közül senki sem tudott beszámolni, a farkasok támadásairól és garázdálkodásáról több elbeszélésben is szó esett. S hogy a farkastól való félelemnek nagyon reális alapja lehetett, azt az 1801. május 2-án Balatonmagyaródon készített jegyzőkönyv is mutatja,7 amely szerint az előző éjjelen veszett, vagy ahogy a jegyzőkönyv mondta, „dühös farkas” garázdálkodott a faluban s általa 12 személy „megrágatta- tott”, kik közül később öten meg is haltak. Amint a szövegben az egyik áldozattal kapcsolatban olvasható: „Izsák Mihály, Házas zsellér, 18 napot szolgál. Ennek mint éjtszaka a sok kutya tsaholásra és lármára kijött volna szobájábul, udvarába szökött dühös farkas által egész ábrázattya meg- rágatott s körmöztetett...” 52
