Takács Lajos: A Kis-Balaton és környéke - Somogyi Almanach 27-29. (Kaposvár, 1978)

II. Közlekedés a lápon

hajók a járművet is biztosabbá tették, olyan szilárdabb járművé, mely nehezebben borult. Ezt a több csónakból összehevederezett járművet kormányozták aztán át az egyik partról a másikra, miközben a víz árja a kiindulási pontnál jóval lejjebb sodorta s így az út is viszonylag hosszú ideig tartott. A régi, ún. „járó kompoknak” ilyenféle hosszadalmas útjáról a Pesty-féle Helységnévtárban is olvashatunk, mégpedig a Zala torkolatától nem is messze eső Bakaháza helyneveihez fűzött megjegyzésekben. A helyi összeíró a „Gombóczréti” elnevezés kapcsán ugyanis megjegyezte,34 hogy „a Zala szabálytalan folyásakor ez zsombékos, gyeptőzeges ingovány volt”, melyen „ezelőtt... még 15 évvel lehetetlen vala keresztül mehetni, — mint írta — révészek tették az utast át egyikről a másikra s majd egy órai utat kelle tenni, míg az ember a Szentgyörgyvári partot elérhette”. Hasonlóan hosszú volt az út máshol — így Hidvégnél — is, amíg az efajta kompok közlekedtek.

A fentieket figyelembe véve nem csodálkozhatunk azon sem, hogy a kompokat időnként egyszerűen csak hajó-ként emlegetik, bár a terminus e vidéken, amint mondottuk, a fából vájt csónak szakkifejezése. Még az 1819. szept. 8-i hivatalos jelentésben is, melyet a barcsi révvel kapcsolatban Török Ferenc kaposvári földmérő készített, többször keveredik e két kifejezés. Így pl. akkor is, amikor a különböző áradások alkalmával használt különböző kikötőhelyeket említi, „mellyeknél — mint írta — a Rév kompja ki szokott kötni, következésképen a hol a’ Szekerek a hajóba bé és ki szoktak abból szállani”. Vagy: „A Komp egy kis idővel az előtt jött által és b d (betűvel jelölt partok) közt szállott ki..., vissza azonban nem ment a hajó.” A továbbiakban pedig inkább a hajó terminussal találkozhatunk.

De használták e kifejezést a Kis-Balaton környékén is, amint azt gróf Széchenyi Antalnak 1759. szept. 24-én öccséhez, Széchenyi Zsigmond- hoz írt leveléből is kitűnik, melyben öccsének azon kérésére válaszolt, hogy a hídvégi révhez hajónak való nagyméretű tölgyfát bocsásson rendelkezésére. E levélnek, melyből az is kitűnik, hogy a révi közlekedéshez az átlagosnál nagyobb méretű hajók voltak szükségesek, s az ezekhez való fát már a XVIII. században is a somogyi parton gondoltak megtalálni, több részletét is érdemes idéznünk: „Marczaliba lett érkezésemmel, az embereimtül szorgalmatossan tudakozódtam — olvashatjuk gróf Széchenyi Antal 1759. szept. 24-i leveléből — sőt, egy részét magam is megjártam az Metális Controversioim tekéntése alkalmatosságával az Határjaimat és erdeimet, de ollyas nagy Tölgyfa sehol az én birtokomnak kerületiben nem találta- tik, melly a Hídvégi Révhez Hajónak alkalmatos lenne; igy lévén a dolog követem Eöcsém Uramat, hogy abban nem szolgálhatok. Noha ugyan az itt való Tiszttartómnak informátiójábul úgy értekezem, hogy Eöcsém Uramnak Fiscalissa már a hajóknak el készíttetését sürgeti — folytatja tovább levelét — mindazonáltal, ha az erdőmben találtatnék is fa, a mostani szorgos vető ’s azt nyomban követő szüret időben nem látom módját, hogyan lehetne meg tsinálni, mivel tsák egy hajóra száz ember munka könnyen fel megyen, én pedig nem kész hajót, hanem hajóknak való fákat, sub conditione, ha birtokomban feltaláltatik, Ígértem.”

E sorok nem csupán a hajóépítés időigényéről adnak némi felvilágosítást, hanem arról is, hogy a bodonhajók készítői e vidéken nem külön

30