Takács Lajos: A Kis-Balaton és környéke - Somogyi Almanach 27-29. (Kaposvár, 1978)

XII. Nád és nádvágás

tehát a múlt század közepe táján is jelentős lehetett a nádmunka és ebben idegen munkásak is részt vettek. S ez azért feltételezhető, mert a hagyományos, görbe ívű nádvágóknak itt is más a neve, mint a kaszapengéből készülteknek, mégpedig bicske, amely kifejezés a Kis-Balaton mentén is ismert.

Ugyanakkor azonban Nyugat-Dunántúlnak azon a szakaszán, amely a Balaton északnyugati szélétől kb. Sopron megyéig húzódik, a mai napig is megtalálható a hagyományos nád vágóknak, tehát az íves pengéjű görbe késeknek egyfajta változata, amelyet némely erdei munkások használtak pl. tüskeirtásnál, vesszőszedésnél, sőt legutóbb ágtördelésnél is. E kések helyi neve: kacor vagy kacér. Az e típusú szerszám valójában e területnél nagyobb kiterjedésben él a Dunántúlon és erre a későbbiekben bőven ki is térünk. De most nem is a tárgy, hanem annak egyik helyi elnevezése, az említett kacor név az, ami minket érdekel. Ez a név válhatott az új- típusú nádvágó elnevezésévé, mégpedig olyan emberek között, akiknél ez a szó jelölte a kézi vágóeszközt és akik aztán maguk is vállalkoztak átéli nádvágásra. Így a szó, amely nekik megszokott, hazai kifejezés volt, a nádvágás újabb helyén újszerűnek hatott és egyúttal az újfajta nádvágókhoz szorosan tapadt. Ily módon válhatott el a hagyományos és az újabb nádvágó kifejezése is és amikor a Kis-Balaton mentán megismerkedtek a tárgygyal, vele együtt az új kifejezést is átvették.

Egyébként az új, kaszapengéből készült nádvágónak használata is némileg eltér a hagyományostól, amellyel csak markonként tudták szedni a nádat, mégpedig úgy, hogy bal kezükkel pár szálat összefogtak, feszesre húzták és a jobb kézben tartott görbe késsel azt tövénél lemetélték. A kaszahegy nádvágó esetében a „nádat ölelték”, azaz nagyobb csomót össze

13. Nádkúpok a berki út mellett (1961)

129