Knézy Judit: Csököly népének gazdálkodása és táplálkozása XVIII-XX. sz. - Somogyi Almanach 26. (Kaposvár, 1977)

III. A csökölyi nép ételei - E) Fűszerek

Hosszabb időre erdőre kiköltöző férfiak vagy családjuktól tartósan távol élő pásztorok is vittek magukkal egy cserépbögrében lekötözve rán­tást, több napra valót. Egy-egy vidék táplálkozását nagymértékben jellemeznek a felhasz­nált fűszerek is, de nemcsak ezek megléte, hanem aránya, mennyisége s a velük kapcsolatos főzéstechnikai kérdések. Sok fűszer esetében nem állapítható meg, mikor került a somogyi parasztság ételeibe, kertjébe. Né­hány olyan fűszer is ismert a belső-somogyi paraszti konyhán, amelyek a XVII. századi szakácskönyvek alapján az akkori úri, nemesi konyhákon általánosak (babérlevél, borecet, bors, borsfű, fokhagyma, borókafenyő­mag, kapor, kömény, majoránna, vöröshagyma, sáfrány).80 A borecet fo­gyasztása folyamatosan létezhetett a szőlőtermeléssel együtt, más növénye­ket gyűjtögettek (torma, fenyőmag, kapor, kömény, hagyma), majd ter­melni kezdték. A sáfrányt (Crocus) általában szatócsüzletekben vagy pati­kában vették, de a XIX. század végén — állítólag — konyhakertekben termelték. Míg korábban a sáfrány Európa-szerte fontos és drága festő­anyag volt, aligha kerülhetett a jobbágyok húslevesébe. Só A boltban vásárolt ízesítők, fűszerek közül legfontosabb a só. Róla írja 1857-ben Csorba József: „...a népnél annyira szokásban van annak használata, hogy a legszegényebb is majd a kenyérnek is eleibe teszi, mert ha történik, hogy kenyere nincs, kolompárjához vagy hajdina kásájához is adja azt, s megelégszik”.82 A só fogyasztása mennyiségben sehogysem mérhető sem a burgonyához, sem a kenyérhez, sem a kásához, mivel jóval kevesebb kellett belőle. De fontos élettani hatását, s nem kevésbé szerepét az ételek ízének kellemessé tételében, évszázadokon keresztül ismerték a jobbágyparasztok. A legtöbb ételből egyszerűen nem hiányozhatott. Ugyan­így a legfontosabb tartósított ételek, a káposzta, disznóhús eltevésénél sem nélkülözhető. 30—40 kg „kűsót” fogyasztottak el évente. Ez fehér vagy szürkés színű volt. Sóőrlőn forgatták le. Ez két részből állt, ásó és féső kő­ből, az alsó közepén volt a tengelye, az erre tett bőrdara'b segítségével le­hetett lazábbra vagy kivételével szorosabbra állítani. Az alsó ritkábban négyszögletes volt, de általában kerek, a szélén kis peremmel, oldalán a kivezető lukkal, amelyen kifolyt a só, a felső kő közepén volt a garat, ol­dalán a hajtókar, a „hajtó”. Ezeket kb. 1920—30 között használták utol­jára. Később mozsárban törték meg a sót fejszenyéllel és meg is szitálták. A cselédek évente 20 kg-ot kaptak konvencióba. Ez 4—6 tagú vagy még nagyobb családnak nem volt elég, a különbözetet hozzá vették. A nagyobb sómermyiséget kerek fateknőben vagy nagy cseréptálban tárolták a kam­rában. Az asztalon étkezéskor, főzéskor kicsiny méretű, faragott, mély fa­tálban állt a só. Mérésére rövid nyelű, széles fejű fakanalat használtak, amelynek feje többnyire hegyben végződött. Hegyes végű kanál azért kel­lett, mert nedves időben összeállt a só, tompa végű kanállal nehezebb lett volna merni. Néhány fűszernövény más jellegű felhasználásáról már korábban szóltunk. így a tormával kapcsolatban leírtuk, hogy levest és mártást is főztek belőle, fűszerként egészében uborka közé vegyítették savanyításkor. Főtt hús mellé reszelten — főképpen húsvétkor „kövesztett sonkához” — tálalták.

Next

/
Thumbnails
Contents