Knézy Judit: Csököly népének gazdálkodása és táplálkozása XVIII-XX. sz. - Somogyi Almanach 26. (Kaposvár, 1977)

III. A csökölyi nép ételei

posztét, s nagyobb ünnepeken szokásos bort. A XX. század elején is mindig volt a fő étkezéseknél leves; gyakran előfordult a káposztaétel, de a hús és bor inkább csak ünnepen és fő dologidőben járta.

Richard Brightnak még egy érdekes megjegyzése volt Csurgóról, a rabok étkezéséről: „A rabokat a földesúr élelmezi. Naponként másfél font kenyeret kaphatnak vízzel és hetenkint kétszer vagy háromszor húst.” Hihetetlennek tűnik a húsétel adásának viszonylag magas aránya. Ameny- nyiben Richard Brightnak pontos az értesülése, azzal magyarázható, hogy az utazó a tavasztól-őszig tartó időszakban, a koncentráltan végzett mezei munkák idején járt a Dunántúlon, amikor a paraszti étrendben is több a hús. A rabokat, akik között főképp pásztorféle, de földműves is akadt, rendszeresen dolgoztatták, s ezért jobban is kellett őket táplálni.

Szakácsi Csorba József 1857-ben még mindig nemzetiségenként jellemzi a Somogy megyében élő paraszti lakosság életét, táplálkozását, alkatát. De már mint orvos javasolja a kor elképzelései szerint elérendő célként a búzakenyeret, szalonnát és húst mint fő táplálékokat.5 „.. .midőn a munkás fáradságának dús sikerét látja, gondoskodva ugyan, de nem emésztő aggodalommal — s jó búzakenyérrel, szalonnával, hússal élhet akkor, mint a férj télre takar, úgy ellenben nőjét, főkép ha terhes, kimerítő munkától kíméli...” Viszont látja, hogy Somogy egyes területein (Belső-Somogy) nem terem meg a búza, s a föld csak elég nehezen művelhető : „... midőn ellenben nagy szorgalmat, s feszített erőveli munkát igénylő sárga-vöröses anyag vagy porhomok hálátlan marad, és hajdina, kukorica, kolompár pótolják a jó tápláló búzakenyeret, a leányok is korán nehéz munkára szorítva — a nők kisdedeik táplálásától, ápolásától elvonva — természetes, hogy a nép gyenge, s a’ nemzedék satnyul.”

Helyesen vette észre a gyenge búzát termő vidékéknél a hajdina, kukorica, burgonya kenyérpótló szerepét.

Jankó János néprajzi szempontú összefoglalásában6 ugyan a bala- tonmelléki lakosság táplálkozásáról ír, de részben képet ad a belső-somogyi viszonyokról is. Kissé eltúlozza a disznóhús szerepét, mivel a kenyeret és disznóhúst tartja a balatoni ember legfontosabb ételének. A kenyérről megjegyzi, hogy minden étkezésnél szükséges, kovásszal (kovászmag)7 készül, rozslisztből egyszerre 5—6 darab. A húsok közül kétségtelenül a disznóhús vezet, de csak bizonyos időszakokban elsőrendű szerepű (nyári munkák, ünnepek). Ugyancsak helyesen említi a legfontosabb nem cereális eredetű növényi ételalapanyagokat: a burgonyát és káposztát. A burgonya fogyasztásáról ezt látta: „Ha burgonya bőven terem, sok család... egész télen azzal tartja magát, s ha van is sertéshús, azt inkább a szőlő munkáltatása idejére tartogatják.” Megemlíti a halászatban résztvevő családoknál a hal másodlagos jelentőségét a disznóbús után. Észreveszi, hogy birka és marhahús ritkán kerül a déli balatonparti (de általában a somogyi) parasztember asztalára. Megfigyeli azt is, hogy a baromfit ünnepi alkalmakra tartogatják, a tejhaszonnak pedig csak kiegészítő szerepe volt a táplálkozásukban.

1910-ben néhány jellegzetes csökölyi ételt említ cikkének szótárré- szében Nagy József nyelvész: „csurka (liszteshurka), gánica, pecsönye, pet38