Laczkó András: Helikoni tájakon. Irodalmi tanulmányok - Somogyi Almanach 25. (Kaposvár, 1976)

2. Ady és Csokonai

Ebben a környezetben, a „buja” föld és a „dudva, muhar” ellentétének látványánál érezte Ady igazán költő elődjének Csokonait; mert „virágot” kereső különbségében társa s harcának szellemi hátvédje lehetett. Olyan tradíciót látott költészetében, amelynek segítségét nem nélkülözhette az újért, a jobbért „dühödt, lázongó” küzdelmében (Judás és Jézus). Hiszen Vitéz Mihály is az újat, a mást, a jobb lehetőségeket kereste de új és új buzdulásai, kivihetőnek látszó tervei légváraknak minősültek a közöny, az elhagyatottság, a „bágyadás”, az érdektelenség eredményeként. A feudalizmus ellen érvelő „ős” volt számára Csokonai. Ös, akit elhagytak „remények, Lillák”, aki a „magányosság”-ban keresett és talált mentsvárat: „Te szülőd a virtust, csupán te tetted / Naggyá az ollyan bölcseket, / Kiknek határtalanra terjegetted / Testekbe kisded lelkeket. / Tebenned úgy csap a poéta széjjel, / Mint a sebes villám setétes éjjel; / Midőn teremt új dolgokat / S semmiből világokat.”41 Ezért írta Ady emlékező versének második szakaszában, hogy ,,Ö volt honjában a legbujdosóbb magyar”. A magány, az idegenség, a kívülállás, a másféleség azonosnak ítélt érzése íratta Adyval ezt a sort, amelyiknek minden szava jellemző. Csokonait a „legbujdosóbb magyar”-nak látta. A mondatban a jelző és a jelzett szó egyaránt hangsúlyos. A „bujdosó” önmagában is azt jelenti, hogy olyan valakiről van szó, aki meggyőződése miatt, szándékai, tettei okán kivetetté vált. A fokozás, pontosabban a legfelső fok viszont kiválasztottságra utal, arra, hogy az így minősített ember a kívülállók, a bujdosásra kényszerülők között, különleges és sajátos helyet foglal el: az első. A jelzett szóval pedig azt hangsúlyozta Ady, hogy Vitéz Mihály a kivetettség, a bujdosásra kényszerülés ellenére megmaradt magyarnak.

Költő ősét és önmagát egyszerre igazoló sor ez; hiszen Ady is támadott, magányos és „mégis” magyar poéta volt. A centenárium alkalmából írt cikkében „csodálkozik” azon, hogy Vitéz Mihálytól még nem vitatták el magyarságát, hiszen — írja — „a száz éve porladó istentelen poéta maga hirdette magáról, hogy kozmopolita”.42 Az ő magyarságát vitatták, „Ady-ellenes attakok”43 tették magányossá, „különleges és sajátságos”44 űrt teremtettek körülötte. Töpreng a maga magyarságán, s igazolását keresi a múltban, Csokonai (és Vajda) költészetében45, életében. Szerepjátszó versében, a Csokonai Vitéz Mihály címűben elődje szájába adja ezeket a mondatokat: „Add, óh, Uram, ki vagy, vagy nem vagy, / Rossz hátam alá karod: / Ügy emelj el innen magadhoz, / Ne lássanak a magyarok.” A következő szakaszban kívánsága árnyalására kijelenti: „Magyar vagyok magam is.” Ezek a sorok bizonyítják, hogy a Vitéz Mihály ébresztésé ben sem véletlenül fordul elő egy mondaton belül kétszer a „magyar” szó. Annál kevésbé, mert 1905-ben írt emlékező cikkében is hosszan beszélt Vitéz Mihály magyarságáról: „De magyar voltál, be magyar. Óh, fájdalmasan magyar. Az elejéből való a magyar fajtánk. A kevésből. A finomabban megalkotottjából. A vívódóból. A szenzibilisből. Az egész világgal, minden érzéssel együttélőből.”46 A hazafiaskodás légkörében, a „hazafi-kritikusokkal” szemben bizonyította, hangsúlyozta Csokonai magyarságát. Másfelől ugyanezzel — a költői sors-párhuzamból következően — önmaga magyarságát védelmezte. Németh László jegyzi meg, hogy Vajdát és Csokonait azért idézte, mert „szépségükért és magyarságukért kellett

20