Laczkó András: Helikoni tájakon. Irodalmi tanulmányok - Somogyi Almanach 25. (Kaposvár, 1976)
2. Ady és Csokonai
elpusztulniok”.47 Ady Csokonai képében olyan embernek látta önmagát, ,,áki magyar volt, nagy magyar” (Csokonai Vitéz Mihály). Itt kapcsolódik a „legbujdosóbb” jelzővel érzékletessé tett kiválasztottság, primátus a magyarsághoz. Ady Vitéz Mihályt olyan magyarnak rajzolta, aki kivetettségé- ben, bujdosó voltában is reprezentálta a magyarságot. S Csokonaival — a sors-azonosság révén — önmagát is ilyennek ítélte. Csokonai Vitéz Mihály című versében kettejük sors-azonosságát a rejtőzködés és zseni-öntudat ellentétes hatóerőinek érvényesülésével is dokumentálja. Ellentétek hordozóját látta elődjében. Magányosnak ítélte, aki kivetettségében is olyat tett, amivel közössége, a magyarság hasznára volt. Reményvesztettnek, elhagyatottnak rajzolta, aki mégis, „remények, Lillák” elvesztése ellenére is tudott víg lenni: Ö volt honjában a legbujdosóbb magyar, De fényküllőzött fél magyar eget S elhagyhatták remények, Lillák, E bús legény tréfált és szeretett S dalolt mikor már sípolt a melle. A szűkebb és tágabb környezet, a körülmények és a költői cselekvés ellentétéről szólt Ady. Külön hangsúlyt kapott a szakaszban a de kötőszó. Nemcsak a jelzett ellentétekre utal, ami Csokonai nekibuzdulásait fogadó közönyben testesült, hanem a dacra, a csakazértis cselekvésre is. Szép metaforával fejezte ki, mit tett a „legbujdosóbb magyar” honjáért; a „fényküllőzött” szó egyszerre allúzió Vitéz Mihály költői tevékenységére s a mögötte tapintható, versekben felismerhető eszmerendszerre, a felvilágosodásra. Ady költeményének második strófája mutatja legjobban, menynyire problematikusnak látta költő elődje sorsát, aki éppen csak megvárta, míg a „hajnal szétharsant” s meghalt. Ez a kulcskérdése kettejük viszonyának: meghalt-e igazán Vitéz Mihály vagy olyan sorsot testesített meg, amelyik továbbél, koronként újratermelődik a körülmények által? Föl- dessy Gyula szerint Ady „hangoztatta Csokonai szuverén zseniségét”,48 de a versek, vallomások arra utalnak, hogy nemcsak azt. Mert a Vitéz Mihály ébresztésé ben nem olyan költőnek, olyan „szuverén” zseninek rajzolta Csokonait, aki önnön boldogságáért „dalolt”, hanem azt a „bús legény”-t érezte benne, ki honáért, a magyarságért tette, amit tett. Aki, annak ellenére, hogy közöny taszította, elhagyták „remények, Lillák” — tréfált, töprengett, szeretett. Csokonai karakterének az a vonása ragadta meg, hogy egyéni életének bajait le tudta győzni, hogy önmagára kiszabott feladatát lelki megrázkódtatások, testi kórok mellett is elvégezte, hogy sem ez, sem az nem hatott rá tompítólag. Vitéz Mihály életében kifejező sorsot, tipizálható életútat látott Ady. Annak az alkotónak a típusát, aki verseivel bevilágított-megváltoztatott „fél-magyar eget”. Király István írja Ady- könyvében, hogy ez a bujdosó, kívülálló, de mégis tevékeny, közösségért alkotó kiválasztott ,,virassztó”-ként jelenik meg.49 Az a típus ez, aki Petőfi Apostolában, Vajda János Virrasztójában nyert határozott alakot; Szilveszterben, aki nem hajol meg senki előtt, aki csak azt írta le, ami „Lelke forrásából fakad”, s tette ezt magányosan, a távoli jövőben bízva. Ezt látta 21
