Laczkó András: Helikoni tájakon. Irodalmi tanulmányok - Somogyi Almanach 25. (Kaposvár, 1976)

5. "Az iskola udvara" - Fodor András verséről

költő-tanár és a tehetségét érlelő diák között. Erre Fodor mag,a hívta fel a figyelmet Takáts Gyuláról című esszéjében: „Azzal kell kezdenem, hogy tanárom és osztályfőnököm volt.” (Kortárs, 1973/4.)

A két költő közötti későbbi baráti kapcsolat nem jelenti azt, hogy a két vers részletekbe menően egymás mellé helyezve értelmezhető. Az emlékezés hátterének egyező motívumait tekintetbe véve is azt állapíthatjuk meg, hogy alapvetően különböző alkotások. Formai tekintetben első pillantásra észrevehető, hogy Takáts kötöttebb formát alkalmazott; tizenegyes és kilences jambusi sorfa jókat váltogat négysoros strófákban, félrímek összecsendítésével. Fodor szabadabb formában írt; a kilencsoros szakaszok és a különböző hosszúságú verssorok alárendelődtek a tartalom változásának. A leírtak vonatkozásában Fodor verse sokrétűbb, nála az iskola látványa, az udvar emlékképe több motívumot és gondolatot ébresztett.

Az, hogy a gyerekkori élmények, az iskolai mindennapok hatásának sokaságából mi rögzítődik, mi válik feledhetetlenné a serdülőben — tulajdonképpen alig követhető lelki, biológiai, fiziológiai folyamat. Ezért tehető fel már a verscím elolvasása után a kérdés; miért éppen az iskolaudvar képe maradt meg kitörölhetetlenül a költőben? Vagy máshonnan közelítve, hogyan vált katalizátorrá az udvar négyszöge az emlékek, gondolatok elő- rajzásában? A válaszokat a versben olvashatjuk. A kaposvári gimnázium udvara a költő számára jelkép, szimbólum, aminek több jelentése van; egyfelől a tanórák, a foglalkozások rendjét tartalmazza s a „padok fogsorában” érzett kötöttségből szabadulni vágyás terét, „a nagy, kopár teret”, ahol szünetekben „vad tusák” zajlottak. Ezzel együtt a padba görnyedő test energiáinak tíz-húsz percnyi kitörését, „lábak dobajá”-t, a mozgást, a labda kergetését és a „tavaszok sajogtató hívásá”-t- A helyhez kötöttséggel szemben a dinamizmust. S ugyanakkor a bekerítettséget is megmutatja, „a visszarántó berregés parancsa”-it, azt a teret, ahonnan a kőfalon átszálló labda útját követve szabadulni kellene. Jellemző kettősség ez. Nemcsak azért, mert utal az ellentétek egységére, s ezzel együtt a jelenségek összhangjának hiányára. Fontosabb ennél, hogy figyelmeztet a költő racionalizmusára. Arra, hogy harmincnégy évesen visszatekintve mérlegeli, érett fővel sorrendbe rakja az emlékeket. Mi az, ami fontos? A szabadság- vágy, mert az iskolás gyerek az udvar négyszögén, „a nyári fű gyepétől elhódított porondon” találkozott a szabadulást sürgető érzéssel, a „repülni vágyó” bódultsággal. A serdülő érzelmein túl a harmincnégy éves költőnek lényeges az, hogy a gyerek nemcsak a látható kőkerítésen akart átjutni, hanem gondolataiban is megvolt a „falakon” való túllépés szándéka; gimnazistaként ilyen feleletet váró kérdései voltak: „miért vagyok? mit érek?”

Az „udvar négyszögét” meglátó költő évtizedeket lépett vissza időben. A látvány mozgásba hozta emlékezetének filmjét, aminek legelső képe a „sárga kőfalon” átrepülő labda. Ehhez a képhez egy hasonlat segítségével mindjárt gondolatot is kapcsolt. A falon átszálló labda szimbóluma a kötöttségeiből „világra szabadult” sorsnak. Az udvar szabályos mértana pedig ennek megfelelően az indító térnek, ahol az energiák felhalmozódtak, ahol — az emlékezés jelenidejűségében — „bozsdul az oltott mész, a testek forradalma / az udvar kőfalán kavargón sistereg”.

59