Laczkó András: Helikoni tájakon. Irodalmi tanulmányok - Somogyi Almanach 25. (Kaposvár, 1976)
3. Babits és Vörösmarty
zonyítja.29 Vas István arra is rámutatott, hogy csak akkor és úgy lehet Babits dolgozataiban stilizálást látni, ha dogmákban gondolkodva közelít hozzájuk a kritikus. Polemizáló cikkében ezt írta Vas: „Hogy Babits elemzését Waldapfel József olyan sérelmesnek érzi Vörösmartyra nézve, abban nyilván része van annak a közkeletű felfogásnak is, amelyik szereti a költőt megbízhatóan egységes, könnyen áttekinthető és kezelhető jelenségnek látni. A költő ilyen vagy olyan, többek közt optimista vagy pesszimista. Holott hirtelenében nem is tudok költőt, aki kitartóan és kizárólag pesz- szimista volt, és következetesen optimista is csak egy jut eszembe: Pósa bácsi. Mi magyarok pedig különösen bonyolultan állunk a pesszimizmussal és optimizmussal. Gondoljunk csak Kölcseyre: milyen csüggedt a Zrínyi dala, s mennyivel kétségbeesettebb még a Zrínyi második éneke. Holott a közbeeső nyolc évben Kölcsey töretlenül és ragyogóan küzdött a reformokért”.30 Babits tudta és le is írta, hogy Vörösmarty útján sok ellentmondás volt, látta kontroverziát a tények, a külső események és azok befogadása, szemlélése között. Az első tanulmányban arról írt, hogy az apró, hétköznapi dolgokban felfedezett végtelenségről milyen szomorú verssorokat fogalmazott Vörösmarty, s Babits figyelmét az isem kerülte el, hogy időkön, határokon túl lendülő képeivel miként akart konkrét, mondhatni, napi célokat szolgálni. S az is tény, az a kontroverzia is valóság, amire A férfi Vörösmarty 8. fejezetének utolsó sorai utalnak, hogy „a költőben nincs annyi hit, amennyi a forradalmi költészethez kell.” Igaz — ezt nyilván Babits is tudta —, voltak prózai írásai, amelyekben az átalakulásról, a szabadságról szólt, de verset mindössze kettőt írt... Babits ismerte Vörösmarty életét, de tanulmányait nem biográfiai céllal írta. Ennek ellenére vetette fel Waldapfel József, hogy tényeket, életrajzi vonatkozású adatokat nem akart látni azért, mert „zavarták” volna annak irodalomszemléletének az érvényesítésében, „amely az irodalmat az élettől, a társadalomtól elszigelten tekinti”.31 A kritikus megismételte ezzel Lukács György ellenvetéseit, még azt is, „hogy e torzító .arcképek kiformálásában .. . Ady iránti féltékenységének volt döntő része, hogy Babits a maga költészetét akarta igazolni azzal, hogy Petőfit, Ady rokonát nyárspolgárnak minősíti, s Vörösmartyt és Aranyt a maga képére stilizálja”.32 Ez az értékelés ellent mond a logikának és tényeknek is. De mégis, ismételten előkerült, a szívósságát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy visszhangzik Kardos Pál .alapos biográfiájában is.33 Olyannyira, hogy Kardos a tanulmányok egyes kiemelt részeit Babits-versekkel rokonítja . •. Az irodalomtörténeti tévedés tovább élt, de a továbblépés nem változtatott jellegén. Nem változtatott azért, mert az alapkérdéssel — .amit kikerülhetetlenül fel kellett volna tenni a Vörösmarty-tanulmányok értékelésekor — Kardos Pál sem nézett szembe. Nem vizsgálta meg azt, mit nyert volna Babits az önarckép múltba vetítésével? Ugyanis, ha ezt a kérdést nem tesz- szük fel, iákkor van jogosultsága annak a nézetnek, hogy tanulmányok megírásának indoka a népies és klasszikus irodalmi irányzat ellentéte, s annak is, hogy Babits fontos feladatnak tartotta „saját helyének kijelölését” Ady mellett. Csakhogy, Babits tanulmánya az őrült Vörösmarty képével zárult. „A költő beteg — írta—, idegbeteg, valóban az őrültség szélén. A költő hazája rab, barátai halottak, őrültek vagy foglyok. Ha Vö37
