Laczkó András: Helikoni tájakon. Irodalmi tanulmányok - Somogyi Almanach 25. (Kaposvár, 1976)
3. Babits és Vörösmarty
rösmarty megőrül, csak osztja sorsát e kor legnagyobb magyarjainak. A költő vén cigány — felejti nótáit, a Szózatot hallani retteg, az emberektől búj, öltözetét, melyre sokat adott azelőtt, most elhanyagolja”. Ez a végeredmény, s ez a válasz a feltett kérdésre; Babitsnak nem lehetett célja a stilizálás! Mert, így tette volna, hogy eleve zárt körbe képzeli önmagát? Elképzelhetetlen. Babitsban volt passzivitás, szomorúság, lemondás, elzárkózás, dekadencia, de nem volt szüksége arra, hogy a maga „passzív” magatartását másokkal igazolja. S különösen nem stilizálással, torzítással. Ezzel persze nem azt akarom állítani, hogy Babits tanulmányainak nézeteivel nem lehet vitatkozni. Lehet, sőt szükséges, de úgy, hogy megértjük szándékait, vizsgáljuk, miért csoportosította így vagy úgy a tényeket, tisztázzuk a dolgozatok eszmei hátterét, s a megírás módszerét. Analógia vagy intuíció? Lukács György Babits tanulmányírói módszerét félmondattal jellemezte, „némi analógiák alapján” Vörösmartyba vetítette önnön problémáit —•• írta.34 Azonban, ha eddig azt bizonyítottam, hogy nincs, nem lehet szó stilizálásról, akkor ezáltal megkérdőjeleződik az analógiák használatának, alkalmazásának gondolata is. Kétségessé válik azért is, mert Babitsot a tanulmányok megírásában objektív szándék vezette; irodalmi hagyományok, az irodalmi egység és folytonosság keresése s ezen belül egy „alapjában nem ismert költő és nem sejtett lélek”35 útjának megmutatása- Persze, az objektív szándék önmagában nem akadályozza szubjektív tényezők — -kivetített, vélt hasonlóságok — előtérbe kerülését. Erre éppen Gyulai precíz életrajza hívta fel Babits figyelmét azzal, hogy hangsúlyozottan kívülről, nyers adatokkal írta biográfiáját és a tények maradéktalan tisztelete miatt nem hatolt Vörösmarty lelkének mélységeibe Gyulai, s ezáltal az objektivitás visszájára fordult, mert akadályozta az igazi, a teljes Vörösmarty megismerését. Jellemző módon írt erről Babits Az ifjú Vörösmarty elején: „Mert ismerni, Vörösmartyt nem ismerik — jóformán senki sem ismeri, még .az írók sem. Vörösmarty a Szózat költője — egy olyan költeményé, amelynek szépségeit a megszokástól nehezen érezzük —, Vörösmarty a Zalán futásának költője, egy hosszú eposzé, amely (mondjuk csak ki) számunkra unalmas. De Vörösmarty a Vén cigány költője is, kétségkívül a legcsodálatosabb magyar versé, amelyet ismerünk; s ezért Vörösmarty nagy ember és izgató talány számunkra, töredékekből, amelyek összetartozandóságát nem értjük — mint a fejtörő játékok, amelyebben különböző alakú kövecsekből kell kirakni egy figurát. De lehet-e kirakni a figurát, ha a kövecsek nagy része hiányzik? Vörösmarty műveinek legnagyobb részét egyáltalán nem ismerjük. Vörösmarty elfeledett költő és nagyságát csak sejthetjük”.36 Ha pedig Babits így látta, tudta a Vörös- marty-irodalom hiányait, buktatóit, akkor azok pótlása és a hibák elkerülése nyilvánvaló célként jelentkezett. Tudva, hogy a merev objektivitásnak, a nyers adatok közlésének milyen hátrányai vannak, csak egy módon látta azokat elkerülhetőnek, ha már feltárt tények, biográfiai adatok ismeretében alapelveket dolgoz ki önmagának s azokat következetesen alkalmazza tanulmányában. Vagyis a tanulmányok keretét előre meghatározta, alaptételekben. Ezek a tételek nem csak keretet képeznek a dolgo38
