Laczkó András: Helikoni tájakon. Irodalmi tanulmányok - Somogyi Almanach 25. (Kaposvár, 1976)
3. Babits és Vörösmarty
teket, benyomásokat s mint kereste a legapróbb dolgokban is a végtelenség mélyét és varázsát. Babits úgy látta, az ifjú Vörösmarty szerette az életet, olyannyira, hogy (itt a kontraszt!) nem elégedett meg vele; újra és újra — mint versekkel bizonyítja — nekilendült a végtelennek, az élettel szembeni telhetetlensége vitte a lehetetlen megközelítésre. Azzal zárul az első tanulmány, hogy Vörösmarty számára minden dolog a végtelent rejtegeti, a külszíni egészség alatt rettenetes betegségek lehetőségei lappan- ganak, s a szépség is („a szépség, mint a hínár”) veszedelmes mély fölött lebeg. Ez azonban — hangsúlyozni szükséges — csak egyik oldala a babitsi koncepciónak; kezdeti stádiumban megmutatni a későbbi nagy gondolatokat, az erdőtől végigkísérni a lélek útjiait. Ugyanakkor, az első tanulmány második fejezetének címe: „A művész, akitől várnak valamit”. S ebben éppen azt bizonyítja Babits, amit Waldapfel A férfi Vörösmarty kiemelt fejezetéből hiányolt; olyan költőnek mutatja elődjét, aki lázasan és makacsul törekedett arra, hogy megfeleljen minden várakozásnak, leírja a hazafias buzdításokat, énekeljen a nemzeti történelemről; „egy felébredt, felifjúit nemzet élete, eleven pezsgés, eleven munka megfogta magának”.26 Ne gondoljuk, hogy csak az ifjú Vörösmartyról írt így azért, hogy a férfinál megmutathassa, miként vesztette értékét a világ, a haza. Fentebb idéztem már azt a részletet a második tanulmányból, ahol Babits azt fejtette ki, miként lesz a „nemzet ügye” létfontosságú Vörösmarty számára. Sőt konkrétan, művekre vonatkozóan tett megállapításokat: kiemelte, hogy történeti drámájába Vörömarty „jobbágyjeleneteket vegyít bele, melyekre a legújabb politika nélkül nem gondolhatott. A drámai költemény — Árpád ébredése — prológusa lesz a nemzeti színháznak, valóságos apotheó- zisa a kultúrmunkának. A költő humánus és szabadgondolkodó. A ballada — az Árvízi hajós — Wesselényit dicsőíti; s tragikumán a jótétemény öntudata győz. Az epigramm — Hahnemann, Guttenberg, Pázmány s több — a felvilágosodott munka dicsőségét hirdeti, végül is, hatalmas ötlettel, a legnagyobb reakciósnak adva szájába: Pázmány, tiszta valóságnak hallója egekben Megtért térítő, állok az Isten előtt S hirdetek új tudományt: halld és vedd szívre magyar nép: Legszentebb vallás a haza s emberiség”.27 Ezeket a részeket olvasva és a tanulmány egészét ismerve volt érthetetlen Vas Istvánnak is, mit és miért kifogásolt Waldapfel József? Pontosabban, miért látott Babits Vörösmarty-tanulmányaiban „hamisítást, akaratlan rágalmazást”?28 Waldapfel állításaival polemizálva Vas István már megfogalmazta, hogy Babitsnak a tanulmányok megírásával nem egy stilizált önarckép felmutatása volt a célja! Ez merev s olyan felkészültségű költőt-tanulmányírót, mint Babits volt, mélyen sértő feltételezés. Ezzel szemben Vas — éppen a Waldapfel által vitatott rész kapcsán — arra mutatott rá, hogy a tanulmányíró olyasmit érzett meg Vörösmarty világában, amit előtte senki: a tények mögé nézve, a lélek útját, fejlődését vizsgálva adott útmutatást a XIX. századi költő lírájának megértéséhez. S hogy ez valóban így van, azt több — azóta írt — irodalomtörténeti munka bi36
