Laczkó András: Helikoni tájakon. Irodalmi tanulmányok - Somogyi Almanach 25. (Kaposvár, 1976)

3. Babits és Vörösmarty

remek, mint Arany forradalmi versei. A költőben már nincs annyi hit, amennyi a forradalmi költészethez kell. Nihilista nem lehet forradalmár. Mégis halálra van ítélve, mégis bujdosnia kell, kiállnia a forradalmár minden izgalmait. Idegzete megrendül, fejében az őrület kezd kalapálni”.24 Ezt olvasva írta Waldapfel József, hogy „itt érjük tetten” legközvetlenebbül Babitsot, Vörösmartyt költői céljainak és magatartásának „meghamisításában”. Mielőtt a kritikusi vélemény gondolatait sorra venném, szükséges előre bocsátani a következőket: 1. Waldapfel nem idézett pontosan, az eredeti szövegből írásjeleket, szavakat és mondatokat hagyott el; 2. a kritizált fejezet idézését nem a gondolatmenet végén, hanem annál a mondatnál fejezte be, amelyiket az Országháza zárósorai után írt Babits: „S mindez közvetlenül a forradalom előtt, amikor egész Magyarország reményekkel, izgalmakkal volt telve...” Azért éppen ennél a mondatnál, mert csak ez, s nem a fejezet egésze képezte Waldapfel opponens véleményének az alapját. .E mondatot magyarázta, e mondat tartalmával szemben idéz érveket. „Ez a mondat azt akarja kihangsúlyozni, hogy a költőnek voltaképpen semmi köze ahhoz, ami körülötte történik), hangulata és szemlélete a legteljesebb ellentéte (annak, ahogy a társadalom, a magyar nemzet, „egész Magyarország” lát és érez” — kezdődik a magyarázat, s az elefántcsonttorony, a spleen, a világfájdalom, a lélek titokzatos mélységeinek említésével folytatódik, ahhoz a már ismert tételhez torkollva, hogy Babits a „maga passzív individualista magatartásának párját s általa igazolását akarta ■.. felmutatni Vörösmarty költészetének legérettebb korszakában”.25 Ezzel szemben mit tett Waldapfel? Érvként idézte (Gyulai után) a Babits által is nyilván olvasott Pesti Hírlap beli cikket, amelyik az Országháza fogadtatásáról szól. Majd pedig közvetlen kapcsolatba állítja a verset és a korabeli politikai kategóriákat: „Nagyon is jólismert konkrét panaszok azok, amelyeket Babits is idéz: „Neve: szolgálj és ne láss bért” a robotra, „Neve: adj pénzt és ne tudd mért” az adóra, „Neve: halj meg más javáért” az ugyancsak egyedül a népet terhelő katonaállításra vonatkozik, s mind a párttá éppen akkor szervezkedő ellenzék aktuális követeléseit segíti átvinni a köztudatba. A Vörösmarty-irodalom bizonyítja, hogy Babits értelmezései, megállapításai — biográfiai és szemléleti szempontból egyaránt — kiegészítésre, pontosításra szorulnak. De, nem egészen úgy, ahogy Waldapfel tette; aki kis részeket, mondatokat cáfol és az egészre nincs tekintettel. Mert, a kritizált-cáfolt mondat, a fejezet és a tanulmány egésze sem azt „akarja kihangsúlyozni’, hogy Vörösmartynak nincs köze ahhoz, ami 1844-től 18484g körülötte történik, s hogy hangulata, szemlélete a legteljesebb ellentéte lenne annak, amit a társadalom, az ország átélt. A tanulmányíró — éppen a kritizált fejezet kezdetén — maga utalt arra, hogy Vörösmarty érzékelte a valóságot, látta, ami történik, de: „Ez a lélek, mert nagyon félt a semmitől, nagyon is mohón szíttá magába a mindent, minduntalan a semmi határaihoz ért”. S ez a „semmi”—- amint Babits leírta — a végtelen, a költő számára elérhetetlen és megfoghatatlan valami; a vágyak és lehetőségek, az apró dolgok és nagy érzések kontrasztja. Az ifjú Vörösmartyban arról írt, miként tanulta a XIX. századi költő a mesterséget, hogyan gyűjtötte a világról az ismere35