Laczkó András: Helikoni tájakon. Irodalmi tanulmányok - Somogyi Almanach 25. (Kaposvár, 1976)
3. Babits és Vörösmarty
után ismételte meg a Gondolatok a könyvtárban című költemény befejező részéből vett idézetet, amelyikkel Az ifjú Vörösmartyt kezdte. Az idézet megismétlése szükséges volt; legfőképp azért, mert Babits Vörösmarty lelkének körforgásáról írt. Ez a látott és vizsgált és megértett körforgás a tanulmányíró szerint kényszerítő erővel vitte a XIX. századi nagy költőt a nemzeti munka igenléséhez. „Előttünk egy nemzet sorsa áll” — írta Vörösmarty. Babits pedig: „íme e lélek életének örök körforgása: erejét ismét a nagy nemzeti munka szolgálatába veti, mely lázasabban pezseg, mint valaha. A munka: ez az utolsó reménység a kielégülésre, mely túléli a szerelem reménységeit és a költő lázas kétségbeeséssel lesz a munka bajnoka. A nemzet ügye most a saját ügye lesz és ezzel hazafias költészete, mely régen epikai volt, teljesen líraivá és így remekké”.23 Babits hosszan írt arról, hogy a nemzet érdekében milyen munkát, milyen csekély és prózai dolgokat kívánt Vörösmarty... De arra is utalt, hogy a buzdítás, a lázas munkaigény, az unalomról írt szatíra hátterében bizonytalanság és melankólia is megszólalt, mint például A sors és a magyar ember záróstrófájából, vagy a Jóslat első és harmadik szakaszában. Ezután (vagyis a koncepciót bizonyító adatok sorravétele után) s az eddigi gondolatmenethez szorosan kapcsolódva következett a tanulmánynak az a részlete, A férfi Vörösmarty 8. fejezete, amelyet Waldapfel József annyira kifogásolt- Babits ezt írta: „.. . mint a szavak, úgy az erkölcsi fogalmak is csupa konvencióknak bizonyulnak. Ezen a lejtőn nincs megállás. Ezen a lejtőn a költő lelke a világ legmélyére csúszik. Es akkor megírhatja azt a remekét, amely így kezdődik: Hallgassatok! ne szóljon a dal! Most a világ beszél. Mert-e még költő ily hatalmasan kezdeni éneket? És ebben az énekben valóban a világ beszél. És a világ énekének ez a refrainje: „Nincsen remény!” Ezt a verset (Az emberek címűt) egészen ide kellene írni. Minden, az egész társadalom semmivé foszlik a költő rettenetes gondolata előtt: a törvény öl, a dicső, akinek „hatalmas lába törvény felett áll” bukik, a hír csak villám az ínség éjjelén, a föld dús, az ember mégis szegény. A vallás is megmutatja meztelenségeit, az ember csak azért néz ég felé, mert „a föld az nem övé”. Az ember maga nem egyéb, mint egy őrült sár: az ember fáj a földnek: a legrettenetesebb különösségű mondat, amit valaha leírtak. De a haza is értékét veszti. „Fiainak nem hazája.” Neve: szolgálj és ne láss bért. Neve: adj pénzt és ne tudd mért. Neve: halj meg más javáért. Neve szégyen, neve átok; Ezzé lett magyar hazátok. S mindez közvetlen a forradalom előtt, amikor egész Magyarország reményekkel, izgalmakkal volt telve- A forradalom egy pillanatra fellob- bantja a régi Vörösmartyt, ír egy búzdító verset, mely épp oly kevéssé 34
