Laczkó András: Helikoni tájakon. Irodalmi tanulmányok - Somogyi Almanach 25. (Kaposvár, 1976)
3. Babits és Vörösmarty
nosítás akkor lehetséges, ha a szándék képviselője kívülről, más fókuszból közelít tárgyához. Erről pedig ebben az esetben szó sincs. Babits belülről, Vörösmarty életművének sajátos viszonyrendszer érői, a lelki fejlődés megértésével bontja ki mondanivalóját. Nem biográfiai adatok, tények sorra- vételével, nem külsődleges szempontokhoz keresett magyarázatokkal írt a XIX. századi költőről. Ez a belülről való indítás, a belemagyarázás veszélyének kinyilvánított, tudatos elkerülése azért érdemel külön figyelmet, mert kezdeti állapotban ugyan, de megmutatja egy később kiteljesedő irodalom- és művészetszemlélet vonásait, azt, amely szerint: „a pozitív és a materialista okok egy bizonyos ponton túl megszűnnek hatni”.11 S ahol pedig a jelzett okok már nem hatnak, onnan szellemi, lelki tényezőkre kell tekintettel lenni. Ezeket vizsgálta tanulmányaiban Babits is. Kevéssé valószínű, miszerint azért tette volna, hogy önarcképet stilizáljon ezzel. S főként nem úgy, hogy „kiragadott” megnyilvánulásokat azonosít önmaga és Vörösmarty között. A tanulmányok megírásának indítékai közül elsőként arra kell figyelni — mint erre Lukács is utalt —, hogy Babits nem elégedett meg a Gyulai-féle Vörösmarty-lképpel. Vitázott Gyulai pozitivista módszerrel megírt életrajzával, rámutatott elégtelenségére, méltatlannak érezte, hogy e hatalmas életművet, gondolatoktól szikrázó, nagy lelki energiákkal telített művészetet a születés és halál dátumai közé szorítsák. Gyulai ugyanis — mint művét olvasva hamar kiderül — tényeket közölt, hidegen, megértő szándékkal, de a magyarázat tüze nélkül, még ott is, akkor is adatokat keres, amikor kikerülhetetlen szellemi hatásokról ír; konkrétumokat említ arról, mit olvasott Vörösmarty 1824—25-ben, kiket ismert 1830-ig s ezek milyen nemű „befolyást gyaníttatnak”. Sőt, Gyulai a lelki-szellemi dolgokat is mint tényeket említi, nem összefüggések magyarázataként, nem folyamatként kezelve azokat, hanem fiziológiai jelenségként. Ezt Babits világosan látta; tudta s le is írta, hogy Gyulai munkája dicséretes, de a hosszú ideig „mintaszerű” munka alig több mégis adatoknál, az életrajz mellett, néhol azt háttérbe szorítva, fontosabb a kor és miliő rajz, amelyben Vörösmarty „kivülről” nézve jelenik meg, s leírta azt is: „Gyulai nem mert Vörösmarty lelkének mélységeibe lehatolni.”12 Persze, a korábbi Vörösmarty-kép felülvizsgálata, a tények újbóli számbavétele, a lelki fejlődés felderítésének szándéka önmagában nem kérdőjelezi meg azt az állítást, hogy Babits bizonyos dolgokat „fenntartás nélkül”13 azonosít önmaga és Vörösmarty között. Azért szükséges ezt kiemelni, mert Lukács György nyomán Waldap- fel József is stilizálásról, sőt, tudatos-szándékos rágalmazásról írt Babits Vörösmarty-tanulmányaival kapcsolatban: „Bármilyen erősen élnek mindnyájunkban ez új arckép titokzatosabb, gyötrőbb, lázasabb vonásai, azt hiszem, egy kis részlet alaposabb vizsgálata minden Babits-rajongót is meg fog győzni arról, hogy ez a kép nemcsak legalább annyira stilizált, egyoldalú, mint Gyulaié — csak más irányban —, hanem egyenesen akaratlan rágalmazás is.”14 Waldapfel itt Babitsosai szemben vette védelmébe Vörösmartyt. Csakhogy, ehhez igazolnia kellett az „akaratlan rágalmazás” tényét. Ezt — mint a fenti idézetből kitűnik — „egy kis részlet” megvizsgálásával vélte elérhetőnek. Vagyis, nem a két tanulmány egységes koncepcióját vizsgálta 30
