Laczkó András: Helikoni tájakon. Irodalmi tanulmányok - Somogyi Almanach 25. (Kaposvár, 1976)

3. Babits és Vörösmarty

Ha harcaink parázsa lobbant,

Világok gyúltak ki,

Sohse tudott az igazsághoz Igazunk minket eljuttatni:

Hamupipőke a magyar kín.

Mégis és újra: föl a szívvel Mi véres szivünkért,

Mi kínunkért, mi bánatunkért,

Mi szegény meggyötört hitünkért,

Ha orkánzik a Mindanség is.

Harcunk a magyar Pokollal van,

Mindent erre tettünk,

Ennek a kapuit döngetjük,

Ezé a harcé lelkünk, testünk,

Ez vesztünk vagy győzelmünk: sorsunk.

Ebből az előföltevésből — Ady és Babits ellentétéből — való kiindulás magyarázza az ítélet minőségét. Lukács elismerte ugyan — mint utaltam rá —, hogy Babits Vörösmarty-felfogása „találóbb” a hivatalos egyetemi nézeteknél, de mert nem harcos, kevésbé progresszív képet ad, mert —- a kritikus szerint — teljesen eltekint a XIX. századi költő állás- foglalásainak és hangulatainak konkrét történelmi gyökereitől, nem egyéb, mint stilizálás, „érdekes politikai-lírai önarckép”. Legnagyobb hiba a bíráló véleménye szerint az, hogy a Vörösmarty-tanulmányok alapja a XIX. századi „költő-óriás” utolsó korszakának „sötét kétségbeesése és önmar- cangolása”. Lukács azt is kifejtette, hogy ez miért hiba, s gondolatmenetét — a félremagyarázás dokumentálására is — idézni szükséges: „Mint Széchenyinél, Babits itt is azonosítja e kétségbeesés egyes kiragadott megnyilvánulásait saját sötét pesszimizmusával a jelent illetőleg és — éppúgy, mint ott — teljesen eltekint Vörösmarty állásfoglalásának és hangulatának! konkrét történelmi gyökereitől. A költői kifejezésmód egyes hangulati reflexeit fenntartás nélkül azonosítja saját élményeivel.”11

A félreértés az említett metodikai alapállásból következett, vagyis abból, hogy az adott történelmi pillanatban ez az értelmezés felelt meg a legjobban a „napi céloknak”; az Adyval való kontroverzia említése, valamint a társadalmi kérdésekkel szembeni passzivitás hangsúlyozása. Viszont, figyelmesebben olvasva a tanulmányokat, aligha fogalmozódott volna meg az, hogy Babits „saját sötét pesszimizmusával” azonosít bármit is Vörösmarty életművéből. Sőt, a tanulmányíró nagyon vigyázott arra, hogy ne látszatanalógiák, belemagyarázások, visszavetítések mellékútjairól közelítse meg költő elődje lelki fejlődését. Önmagát is figyelmeztette: ,,me magyarázzunk bele Vörösmartyba semmit”.10 S e mondat értelme nemcsak az, hogy Babits nem önnön problémáinak visszavetítésével rajzolt képet Vörösmartyról. A figyelmeztetés ennél mélyebb, bizonyos vonatkozásban előremutató jelentésrétege is van, amit a Vörösmarty-tanulmányok értelmezői eddig nem ismertek fel. Nevezetesen az, hogy belevetítés, azo29