Laczkó András: Helikoni tájakon. Irodalmi tanulmányok - Somogyi Almanach 25. (Kaposvár, 1976)
3. Babits és Vörösmarty
E tények Babits szempontjából meghatározó jelentőségű ellentétre figyelmeztetnek, nevezetesen, a világ és az egyéni sors állandó összeütközéséből rakodó pesszimisztikus életérzésre, pontosabban, az olykor zűrzavaros, kedvezőtlen külső tények lelki tükröződésének sajátosságaira. Versekben, s különösképp A lírikus epilógjában, a mindenség és az egyén viszonyát harmonizálni törekszik, de e törekvés végülis ahhoz a tanulsághoz vezet: „jaj én vagyok az omega s az alfa”. A zártság szorongató tényén túl ez egyben a benső világ, a lélek, az emberi szellem primátusát fogalmazta meg. Nem véletlen, hogy Bergson nagyságát — mint láttuk — abban summázta, hogy felszabadította az emberi szellemet, s visszahelyezte jogaiba a metafizikát. Ezek a röviden felidézett tények igazolják, hogy Babits ebben az időpontban, amikor a Vörösmarty-tanulmányokat írta, a világ és az egyéni sors, a valóság és a lélek ellentmondásait, kontroverziáit a benső én szempontjából kísérelte meg feloldani. E vonások adják a Vörösmarty-tanulmányok hátterét. Ezek alaposabb, mélyreható áttekintése nélkül fogalmazódott és gyökeresedett meg irodalomtörténet-írásunkban az a gondolat, hogy Babits 1911-es dolgozataiban önnön — költői és emberi — problémáit fogalmazta meg; nem Vörösmartyról volt szándékában írni, hanem saját énjéről. Stilizált önarckép? A stilizálás és Babits egyéni problémái múltbavetítésének gondolatát Lukács György fogalmazta meg élesen,6 amikor megrótta a költőt, hogy Vörösmarty-képe „még stilizáltabb”, mint a korabeli hivatalos egyetemi felfogás volt. Szükséges utalni arra, hogy a gondolat — miszerint Babits költő elődjének életében, lelki fejlődésében önnön sorsát kutatta — korábbi eredetű. Németh László 1929-ben írt esszét a tanulmányíró Babitsról s abban a Vörösmarty-dolgozatok értékelése a következő: „.. .ez a tanulmány, mint vélemény, nem megtámadhatatlan. A különös fényű csillag, akinek ő Vörösmartyt mutatta, a kaotikus képzetgazdagságnak az önuralom kérge alatt összesűrűsödő csillaga, amely pompája teljében robban szét, nem inkább tulajdon költészetének drámája-e s talán poétái sorsának jós előre látása?”7 Az esszéíró kérdőjelet tett a mondat végére, megállapítása mégis válasz-érvényű. S itt — bármily nagyfokú érzékenységgel vizsgálta egyébként Babits tanulmányait — tévedett. Azért, mert a Vörösmarty-tanulmányokat .nem lehet, nem szabad egyetlen aspektusból — az egyéni sors vetületei alapján — megítélni. Nem lehet, mert téves eredményhez vezet, ahhoz a konklúzióhoz, hogy a dolgozatok megírásának indítéka és magyarázata Babits költői énje (látni fogjuk, milyen szempontok vannak még ezen kívül). Szemléletileg ugyanez jellemzi Lukács György értékelését, amennyiben ő is egy aspektust tart lényegesnek a Vörösmarty- tanulmányok értelmezésénél. Lukáos maga bocsátotta előre, hogy írásainak metodikája, állandó problémák felvetése napi alkalomból.8 Ez pedig arra kényszerítette, hogy pillanatnyi érdeknek, történelmi-politikai céloknak alárendelve értékelje Babits Vörösmarty-felfogását. Ekkor Lukács ideológiájában a Petőfi—Ady költői fejlődésvonal volt progresszív; az a harc, a hit, az a jövőre mutatás, amiről Ady például Elhanyagolt, véres szívünk című versében írt: 28
