Laczkó András: Helikoni tájakon. Irodalmi tanulmányok - Somogyi Almanach 25. (Kaposvár, 1976)
2. Ady és Csokonai
kapcsolódik: az életre keltett „szavak” „pillangó-szárnyakat” kaptak s így jelzik egyfelől Vitéz Mihály költészetének humanisztikus indíttatását, másfelől pedig egyes verseinek kecses-kötetlen „röpköd”-ését. Az alkalomra írt31 költemény első szakasza a „dicsérni” felröpködő szavak képével zárul. A hódolatteljes szókép leírásáig hosszú út vezetett. Egyrészt azért, mert Ady nem szerette a zajos, túlbeszélt s éppen ezért szimpla tartalmú ünnepléseket, dicséreteket. Fiatal újságíróként írta egyik cikkében, hogy „sok ünneppel” egészen idegenné, üressé válhat az emlékezés.32 A zajos, tartalmatlan ünnepléssel szembeni kételyeit Csokonai- emlékezés ürügyén is megfogalmazta. Kétséges volt számára, dicséri-e mindenki Csokonait, s ha igen, akkor méltóképpen-e? Kérdéses volt számára, ismert-e a XX. század elején Vitéz Mihály nagysága? Kérdéseire először éppen Csokonai Vitéz Mihály halálának centenáriumán keresett választ. Emlékező cikkét így kezdte: „Szülő Debrecenje holnap emlékszik meg arról, hogy száz éve immár az ő fia távozásának, aki olyan haszontalan ember volt, hogy skribának sem kellett sehol”.33 Fájdalmas felismerés volt, hogy az ünnepelt Csokonai saját korában „skribának” sem volt jó. Ilyen felhangot rejtett az a tény is, hogy száz évvel halála után kapott csak szobrot szülővárosában. S az is, hogy a szoboravatás, az ünnepélyes „dicsérő” szavak ellenére — mint mély iróniával írta — volt még Debrecenben „derék civis”, aki értetlenül állt Vitéz Mihály nagysága előtt. Ebben az emlékező cikkben tette fel a kérdést: „Lehet-e jóvá tenni, amit Csokonai szenvedett.”34 A válasza egyértelmű: nem. Ady nem is jóvátételt akart adni ősének (hiszen az úgyis lehetetlen), hanem igazságot. Ezt lehet, és kell is, neki adni. Igazságosztó szándékkal bizonyítani, hogy mindaz, amit Vitéz Mihály várt, jövendölt — bekövetkezett. Cikkeiben és a versekben ez az igazságtétel vezette tollát. Ezért írt a Vitéz Mihály ébresztésében arról, hogy van „hív magyar”, akinek lantja „kacag és zokog”, amint Csokonai dr. Földi sírhalmán, hogy van, aki megírja, „bizony igaz”, amit Vitéz Mihály jövendölt s kijelenti, hogy többet köszönhet neki, mint apjának. Miért? Mi az oka ennek a hódolatteljes hangnak? A válaszhoz azt kell megvizsgálni, miben látta Ady Csokonai nagyságát? Mindenekelőtt abban, hogy egyszerre volt európai és magyar, hogy ellentéteket olvasztott eggyé magában, hogy egyedül, segítség, társ, támasz nélkül, magára hagyva tudott költészetet teremteni. Az, hogy Ady éppen ezeket a jellemző jegyeket értékelte Csokonainál — miként a találkozás — szükségszerű volt. Erre utalt Ady egyik biográfusa, amikor megállapította: „Ady Csokonai-élménye épp azért esett 1905-re, mert benne is ekkorra érlelődött meg az európai magyarság, a magyar Európa eszménye. Párizs láttatta meg vele, hogy ez a kis ország, ez a szám szerint kis nép csak akkor tudott és tud nagyot adni, ha a progresszív eszmék hirdetésében és megvalósításában együtt lélegzett és lélegzik az érthetően haladottabb, szerencsésebb fejlődésű Nyugattal.”35 A költői párhuzam, az azonosulás szándéka közvetetten életrajzírók, kommentátorok szavaival igazolható. Földessy Gyula a barátság hitelével írta könyvében: „Ady minden más magyar költőnél nagyobb költő-művésznek tartotta Csokonait, így mondta, erösítgette előttem is. 18
